Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Simoncsics Péter: Ulisszes
nyelvű Trója-regényből következtetni lehet. Az eposz többi hősének és helyszínének neve is a Magyarországon szokásos középkori latin formában szerepel: Zeus, Athéné, Pozidon, Antinous, Pizisztrátus, Meneláus, Heléna, Penelópe, Telemakhus, illetve Pílus. Kréta, Trója, Kíosz, Spárta, Lacedémon, Ithaka stb. jeléül annak, hogy e szereplők és helyszínek a magyar irodalomban már régóta otthon vannak. Ide tartozóan jegyezzük meg, hogy a közfelfogás szerint a Goethe nevéhez kapcsolódó „világirodalom" fogalma2 szoros kapcsolatban áll a „fordításnak" a romantikában elterjedt gyakorlatával, azaz: amikor világ- irodalmat mondunk, akkor mindig valamely nemzeti nyelven megjelent idegen művek összességét értjük rajta. Másképpen: ezek az - egymással különben tökéletes átfedésben soha nem álló német, szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén, magyar és más nyelvű - „világirodalmak" afféle „lehetséges világok", különböző nyelveken. Például James Joyces Ulyssese, amit Gáspár Endre, majd Szentkuthy Miklós is magyarra fordítottak, úgy foghatók föl minálunk, hogy ilyeneknek írta volna meg Joyce, ha két változatban és ha magyarul írta volna. Az eredeti mű az angol nyelvű irodalom része, míg ezek a fordításai a - magyar nyelvű - világirodalomé, s ilyenekként egy lehetőség többszöri megvalósulásai. A nemzeti nyelvű irodalmak többsége, köztük a magyar is, efféle fordításokon alapuló „lehetséges világokon" keresztül kezdett kibontakozni a klasszikus héber-görög-latin nyelvű világirodalminak tekintett - voltaképpen „csak" európai irodalmi - hagyományból, lásd még a Biblia különböző magyar fordításait a XV. századtól kezdve egészen a XX. századig. Ebből az is következik, hogy nincs vízhatlan határ „lehetséges világok" és „valóságos világok" között az irodalomban, amint arra példa éppen az Ulisszes is. Formaadó minták Az Iliász az otthontól való megválás (elindulás különböző kalandokra), az Ulisszes pedig a hazatalálás (megérkezés) eposza, és e két homéroszi eposz együtt adja ki az utazás teljességét, az elbeszélő művészetnek ezt a legelemibb formaadó mintáját, ami szimmetrikus: Hellász (Spárta) - Trója - Hellász (Ithaka). A nagy elbeszélő művek szinte mindegyikében föllelhető ez a minta, Arany János Toídí-trilógiájában, Petőfi Sándor János vitézé ben, Miguel Cervantes Don Quijotéjában, Nyikolaj Gogol Holt telkekében és Jorge Semprun A nagy utazásában is, ami erőltetés nélkül szakítja ki a történetet az események véget nem érő láncából, adván így annak természetes formát. Az utazás mint formaadó minta a nagy elbeszélés kisebb epizódjaiban is föllelhető: Ulisszes évtizedes hazafelé tartó útjának szimmetrikus párja fiának, Telemakhusnak utazása, amelynek célja, hogy megkeresse apját, vagy legalábbis hírt szerezzen róla, él-e vagy se. Vagy tekintsük csak a Kilencedik énekbeli epizódot, amelyben Ulisszes elmeséli a feákszok királyának, Álcinousnak udvarában, hogy s mint járt társaival az egyszemű óriás, Polifémus szigetén, hogy szúrta ki az óriás szemét, s menekült meg csellel a barlangjából. Az olyan történeteknek, ahol a mesélő személye ismert (vagy azért, mert egy szereplő nevéhez van kötve, mint ebben a történetben, vagy pedig azért, mert a mesélő a grammatika első személyében van megjelenítve) mindig van formája, mert hogy van vége, tudniillik 2 A „világirodalom" eszméjét Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) nevéhez szokás kötni. A weimari fejedelemség, a kisebb-nagyobb német fejedelemségek egyike, amelyet Goethe magas rangú „hivatalnokként", miniszterként szolgált, az európai műveltség centrumaihoz, Rómához, Firenzéhez, Párizshoz vagy Londonhoz, zenei szempontból még Bécshez képest is: periféria. Periféria, amely a centrumra figyel. Irodalmi szempontból e figyelés: fordítás, vagy ahogy Clemens Brentano mondta: „A romantika - fordítás". 56
