Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Dobozi Eszter: Súlyos könnyűség (Pintér Lajos Tiszavirág című könyvéről)
„csak áruló születik s lázadót már nem terem a föld" (Töredék) Az apát idéző versben írja: „ végül nem a hártyásodó lék szakadt be lába alatt hanem a lét." (Apám) Előző kötetét, az Ezüstöt a hiány költészeteként értelmezhettük. Ott arról szóltak a versek, ami hiányzik. Arról, ami értékben, szépségben, jóságban, kellemben elveszett, tovatűnt. Költőelődök, nagy szellemek, barátok, családtagok sorakoznak a veszteséglistán. Ez a tematika itt, a Tiszavirágban is tovább íródik. Visszatérő motívum az elhunyt apára, nagyapára, nagyanyára, nagybácsira, költőtársra (Nagy Gáspárra, Baka Istvánra, Hervay Gizellára), barátra (Schéner Mihályra) való emlékezés. A költő meg is ismétel néhány verset más szövegkörnyezetbe helyezve (Cinkepanasz, Meccs). Tovább írja medali- onjait. Újabb verseket fűz a régebbiekhez, így készül el a Tengerlátó című ciklusa. Tiszavirág címen az előző kötet is tartalmazott négy versegyüttest. A Tiszavirágban kialakított formát variálja, és az itt felvonultatott témákat bontja tovább új kötetében. Úgy, hogy régi és új „Tiszavirág"-jai adják a kötet majd felét. S miközben az Ezüst verseit (megőrizve természetesen, itt-ott fölvillantva az ezüst motívumát) felváltják a Tiszavirág címen közreadott darabok, a hangsúly eltolódik a hiányról, az állapotként, hangulatként leírhatóról a változóban levőre, a folyamatra, a még élő, de törékeny és tünékeny jelenségre. Pintér Lajost a kérészek családjába tartozó kis állatnak nem a víz alatti, iszapos, agyagos rétegekben eltöltött ideje érdekli, hanem az a pár óra, amíg a víz fölött lebegnek és násztáncukat járják a lárvából kikelő rovarok. A felszíni létükben táplálkozásra is alkalmatlan kis lények könnyűsége, éteri jellege, áttetszősége fogja meg a költőt. Az a látvány ragadja el, amelyben a finom szárnyakon megvillannak a fények, pompáznak a színek, amíg a súlytalan kis rovarok röpködnek a Tisza, a költőnek otthonosságot jelentő kedves folyója fölött. Az a jelenet foglalkoztatja, amelyben a rajzó állatkák milliói, mint a hópelyhek, lepik el a víz felületét. Kérészéletűnek mondják - a mindennapok nyelvét használva is - mindazokat az élőket, dolgokat és jelenségeket, amelyek rövid életűnek bizonyulnak, rövid ideig képesek csak kifejteni hatásukat. Ezen, az élet végességén, múlékonyságán borong a költő is, amikor így fogalmaz: „tiszavirágzás tiszavirág te mondd meddig élünk" (Variáció) A kötetegészben azonban a tiszavirág szóhasználat többet jelent a rövidre szabott élet fölötti kesergésnél. Pontosabban több is, kevesebb is annál. Mert a tiszavirág nem csupán tematikai összefüggések jelölésére szolgál. A formában, hangnemben, nyelvhasználatban, stílusban egy irányba tartó versek egységgé szerveződését idézi elő a rövid, alcímekkel ellátott egységek együttese fölé írva. így tizenegyszer fordul elő a könyvben, miközben 106
