Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Dobozi Eszter: Súlyos könnyűség (Pintér Lajos Tiszavirág című könyvéről)
fölbukkant már a kötet legelső versében is - jelezve ezáltal azt is, hogy a szerző nemcsak a műegészben, hanem kötetegészben gondolkodik, amikor alkot, amikor szerkeszt. Olyan költemények kerülnek itt egymás mellé, fölé, alá, amelyek annak a könnyűségnek, egyszeri és törékeny életűségnek megtestesülései - a versnyelv és a forma által -, amelyet a valóságos tiszavirág is mintáz a maga testi megjelenésében, pár órás színpompás rajzásában. A versdarabok azonban gondolatiságukkal, a verssorokba merevített életjelenetekkel azt a mélységet és magasságot is fölidézik előttünk, amely csak az ilyen létminőségeknek a sajátja. Annak, amelyet a tiszaviráglét jelenthet. A pár órára szabott életnek ugyanis, ahhoz, hogy beteljesítse magát, nagyon koncentrált életnek kell lennie. A teremtés minden fenségének, emberiértelem-fölöttiségének benne kell sűrűsödnie abban a háromórányi időben, amely a rovar szárnyra kelésétől vízre hullásáig eltelik. A Tiszavirág cím alá rendelt kompozíciók a fölnevelődés tapasztalatait hordozzák. Azét az emberét, aki „az iskolapadból kinőtt", s „aki egyszer csak / észrevette felnőtt" (Felnőtt). Olyan fölismeréseket, mint például az Őzek című pár soros részleté is. Az itt leírt látványban föl- sejlik az ember végleges eltűnésének, kipusztulásának tragikuma. A kép ember utáni kép. Az az idő jelenik itt meg, amikor a természet majd visszahódítja az ember által átalakított s egyszersmind el is veszejtett világot: „őzek a tanyaudvaron még nem korhadt el a kerítés őzek egy téli kertben fűszálak élén kergetőznek" A számadások és számbavételek versei tehát a Tiszavirág költeményei. Lázadások és lázas fogadkozások emlékei és mulasztások követik egymást. A történelmiek és az egyéni életből valók egyaránt szerepelnek benne. Mártírok, a szellemi élet nagyságai és elhunyt családtagok idéződnek föl. A vigaszt is meghozva ezáltal: hiszen míg kirajzolódik arcuk, látjuk mozdulataikat képzeletünkben, velünk élnek. Benne él a versben beszélőben az, akiről így vall: „csont-kezével most is fogja kezem úgy vigyáz rám kísér minket" (Csemus nagyapám) De láthatóvá válnak a könyv lapjain az élők is: az anya, a feleség a virágaival, a gyerekek. S halk sóhajként: a még csak vágyott unokák. Petőfi Sándor óta nem volt talán a magyar lírában költő, aki ennyi szeretetteli sort szentelt volna szűkebb és tágabb családja tagjai megörökítésére. A családtagok, barátok, szellemi ősök mellett az irodalom tételeződik még megtartó erőként e lírában. Akkor is „omolhatatlan" és „romolhatatlan" ez a „birodalom" (Most), ha az érdekek és politikai elfogultságok mentén csupán „kettészelt irodalom"-ról szólhat a költő (Irodalom). A múlandóság fölötti melankólia és a történelmi kisemmizettség fájdalma jellemzi egyfelől Pintér Lajos líráját - állapíthatjuk meg legújabb kötete révén is. Másfelől az életöröm, az életáhítat versei íródnak általa. Ahogyan a tiszavirág hártyás szárnyain is megcsillan, 107
