Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Alföldy Jenő: A modern Petőfi

indulatot szólaltatta meg, akárcsak Petőfi tűzvészmetaforája. S akkor tett hozzá legtöbbet Petőfihez József Attila, amikor kálváriájának utolsó állomásához közeledve megírta Bukj fői az árból című versét. íme sokatmondó részlete: „Gyúlékony vagyok, mint a nap, / oly lángot lobbantottam - vedd el! / Ordíts reám, hogy nem szabad! / Csapj a kezemre mennyköveddel.''

A Hegyen ülök énje is személyében szeretne tűzvésszé válni - ez a közös a két versben. József Attila tüze ezúttal nem a világra akar kicsapni, hogy megbüntesse a létére törőkét: csakis őt magát emészti. De „Petőfi tüze" is önveszélyes: a költő még nem tudja, mihez gyújt szövétneket. Az indulat a „Dalaim, mik ilyenkor teremnek, / Villámlási haragos lelkemnek!" szereptudatából fakad. Tudjuk, jócskán vannak Petőfinek furiózus szerepversei. Gondoljunk Az őrült vagy az Egy gondolat bánt engemet... képeire - a „Legyek fa, melyen villám sújt keresztül" veszélyességére. A Felhőkre és környékére. Az ítélet képsorára. A viharral fenyegető Forradalomra. Nem éles a határ, amely elválasztja az elkeseredett, haragvó Petőfit a sérült lélek mélységéből verseket merítő József Attilától. Ő egy mindenható, mitikus nagy úrral szembesült, mint Prométheusz a büntető Zeusszal. Petőfi pedig mintha József Attila modem meghasonlottságát sejtette volna meg 1845 őszén s a rákövetkező hónapokban.

A Hegyen ülök nem csupán önmagában igéző, szép vers. A magyar lírában betöltött helye révén is az: a kontinuitás erős láncszeme.

54