Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Alföldy Jenő: A modern Petőfi
Petőfi rosszkedvének okait ismerjük a Hegyen ülök keletkezésekor: a kritika sorozatban támadta a huszonkét éves költőt. Az újságot joggal tartjuk a hazai reformkor nagy vívmányának, de a vívmánnyal alattomos vívókat is kaptunk: Hazuchát, Hiadort, Petrichevichet, Császárt, Szeberényit. A költőt, ki mérföldes csizmával akart végigrohanni az életúton, nemcsak a kritikai támadások állították meg ekkoriban. Szerelmi csalódások, baráti árulások is feltartóztatták. Az oromról most szeretne messzire látni, hogy rendbe szedje indulatait. Azzal a tétova lelkiállapottal ruházza föl a természeti látványt, amely őt magát jellemzi: „Lenn a völgyben lassú patak tévedez". Az ige elárulja: egyelőre nem tudja értelmezni vereségeit - a harcok folytatásához nincs kész terve. Az elszenvedett bántalmaktól szinte elvakult. A vágyaiban támadó tűzvész öncélúan pusztító, hérosztrátoszi indulatra vall. A romantikus túlzás hajlama már az első nagy egységben megfigyelhető: a verskezdő kép lassú patakba nagy árvízzé dagad. Az utolsó mondat mindörökké szava jelzi: a sérelmeket végzetesnek érzi. A lírai pillanatban fogant önítélet olyan is: „A haldokló természetet szeretem". Példákkal bizonyíthatnánk: ez máskor nem így van - többször bemutatkozott már a délibábos nyár igézettjeként. A harmadik szakaszban olvassuk: „lnnen-onnan lehull áfák levele... / Bárcsak én is lehullanék ővele!" A lemondó kijelentést a dekadenciájukkal tüntető Nyugat-költők is megirigyelhetnék - a Verlaine-t fordító Tóth Árpádtól, az Esti kérdést író Babitstól, sőt a Párizsban járt az ősz Adyjától sem idegen a képsor. Petőfi azonban válságkorszakában sem adja át önmagát az enyészet hangulatának. Egy percig csábítja az elmúlás, de máris fölülkerekedik benne a kíváncsiság: „Holtom után vájjon mi lesz belőlem?" Válasza: „Vadfa lenni szeretnék az erdőben". Alighanem a sárgapiros színek hatására veszi észre, hogy lelkében micsoda indulatok izzanak, s hirtelen hangnemet vált: „Szeretném, ha vadfa lennék erdőben, / Még inkább, ha tűzvész lenne belőlem." Ez a hangulatváltás illogikus - de épp ezért tiszta líra. A harag kitörését készítette elő minden panasza, őszies hangulata és enerváltsága. Ismét elemében van, méghozzá abban az „őselemben", amely lelkületének legjobban megfelel. Életművében visszatérő szó a tűz. Szimfonikus erővel zengnek a végső akkordok: „Elégetném ezt az egész világot, / Mely enge- met mindörökké csak bántott." Népdal ez, ahogy Csoóri Sándor írja valamelyik tanulmányában. Ő állapította meg, hogy többnyire hiányzik Petőfi verseiből a népdalnak az a természete, amelynek mélyebb rétegeit Bartók fedezte föl. Itt azonban jelen van - a merész metafora a bartókiság jegyében alkotó költők felé mutat. íme, ismét a modem Petőfiről beszélhetek. Az egyetemesség órájához igazítja személyes indulatát. Csoóri is elismeri: a Hegyen ülök a folklorizáló Petőfi kivételes, modem pillanata. Az elemi düh és elégtételvágy ekkor még nem képes arra, hogy társadalmat megmozdító erővé alakuljon, de épp ezért önmagában, tisztán ragyog fel a lírai indulat. Természeti erőként viselkedik, mint Bartók nagy műveiben. A tűzvész a történelmi események elébe vágó fenyegetésként hangzik. „A nép nevében" harmadfél év múlva konkrétabban szól - Dózsára hivatkozik: „Mert az maga tűz... úgy vigyázzatok: / Ismét pusztíthat e láng rajtatok!" A hérosztrátoszi düh így válik majd prométheuszivá. A Levél Arany Jánoshoz soraiban ismét megcsodálhatjuk ezt a tűzzel folytatott játékot. Ott is a vízáradat képeit váltják föl a vad tűzzel zengett, himnikus szavak: „És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a I Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam / Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!" * A húszéves József Attila joggal hihette, hogy Petőfi 20. századi reinkarnációja ő. Kamaszkori költészetében először a „Szeretném, ha vadfa lennék erdőben" sor igézte meg, így: „Szeretném, ha vadalmafa lennék". A Tiszta szívvel a következményekkel nem számoló 53
