Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Balázs Attila: Papszigeti melódiák (színjáték)
nek szánta a sors. Ha nem is mindjárt születéskor, de később biztosan. Legkésőbb a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolán, ahol tudjuk, kitűnővel végzett. O az, akiről maga a nagy Kodály mondta, hogy nincs már tőle, Kodálytól mit tanulnia. Mind az állami népi együttes, mind a Jégszínház vezetőjeként Tihamér barátunk felejthetetlent alkotott, miközben egyre szorosabbra fűzték a párkák Szentendréhez kötődő szálait. (Az arcára csap, megszemléli a szétlapított szúnyogot, majd folytatja, miközben a többiek is csapkodnak, vakaróznak.) Tihamérünk szálait, akiről köztudott, hogy nyelvek közül tízet, hangszerek közül viszont az összest ismeri. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Tihi a Szentendrei Teátrum alkotógárdájának kezdetektől fogva lelkes tagja. Eddig itt volt közöttünk minden augusztus tizenkilencedikén a Preobrazsenszka udvarán tartott szerb búcsún. O, aki a Tenkes kapitány zenéjét írta, most hosszú útra készül. (Nyakára csap) Picsába! Szóval ő, aki a Sziget a szárazföldön című nagy sikerű film zenéjét is szerezte, holnap elindul a damaszkuszi úton, hogy annak végén megpillantsa a Rákóczi-induló ott ringó bölcsőjét. Megérintse a benne az életre hívott, mintegy életbe vetett, ríva ringó... Emil felkapja a fejét. ...lehet, épp roma kisded homlokát, amihez én polgármesteri áldásom adom, ő meg annál boldogabban tér vissza majd! (Pillanatra megáll, elgondolkodik a mondaton, de úgy dönt, mehet tovább.) Addig is zárjuk szívünkbe vidám, kópés figuráját, amely be-betoppant a könyvesboltokba, be a könyvtárakba, ugrott fel az asztalokra fiatalabb duhaj pillanataiban, és oly gyakran kapdosta elő a mindig nála lévő furulyáját, hogy annak vígan szelelő lyukain keresztül azon az egyetlen nyelven szóljon derék világegyetemünkhöz, amelyet mindenki ért: a muzsikaszó nyelvén. Kedves barátaim, arra kérlek benneteket, hogy hozzám hasonlóan, akiről még életében utcát neveztek el, és akinek mindjárt tova kell nyargalnia bokros teendői után, szerény kis ajándék, valami szerény kis útravaló, valami személyes emlék- tárgyacska, akár egy krumpliból faragott lovacska átnyújtásával búcsúzzatok el Tihamér testvérünktől. Egyszer véget ér a lázas ifjúság... mit akarok mondani? Én most átadom ennek a kis alkalmi beszédemnek díszes, kalligrafikus változatát, s arra kérem Tihit, szóljon ő is pár szót hozzánk! És amíg hallgatjuk őt, fohászkodjunk Istenhez, hogy azt hozza vissza nekünk, akit a világmindenséghez képest rövidke időre ugyan, de eleresztünk! Valahol kint megszólal egy fanfár. Tihi elveszi a díszes pántlikával átkötött hengerfélét, miközben a többiek tapsolnak. Van, aki közöttük ujjhegyével morzsint el egy-egy könnycseppet, hiszen a jelenet olyan megható. Gyulus doki ismét megkocogtatja a poharat. Tihi mély lélegzetet vesz, szóra nyitja száját, aztán megint elneveti magát. TIHI: Kedves barátaim, csak ennyit tudok mondani: köszönöm. Egy nagy köszönöm! Ennyi jöhet ki most belőlem a nagy meghatódottságtól. Nagy utazásom előtt. Taps, egy-két kisebb fütty. Gyulus doki kocogtat, majd feláll, csendre int mindenkit. 45
