Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Tandori Dezső: Küzdelem egy elmondásért

Hol, nem hol (II.)

„Ha már engem illet"

A kapálózós, igyekvő írásokból csak a kemény magokat ujjbegyezem ki. Az írásnak ez különös tulajdona: csak a szellemileg helyükre jutó matériák maradnak érvényesek. (Már legalább forma szerint. Vesztőhely lehet, mondom Illyés stílusában, de vesztő hely nem. Akkor hallgass, író!)

*

A következő barack-, cseresznye-, meggymagok, netán almamagok bizonyultak megmenthetőknek:

I. Mivel Tiszatájamat igyekszem segíteni vele, idekanyarítom. Vagyis ottan Csodakedd, rémszerda címmel megjelenendő könyvecskémet, mely is esszék, színes cikkek, filozofálások, egyebek gyűjteménye (Tóth Ákos és A 2 Olasz, hogy harsányan kiáltsam ki.)

Mi az, hogy csodakedd és rémszerda, és miért az én egzisztencialistaságomnak foglalata ez, ráadásul hogyan jön ide, hogy én (minimum angyal-) hívő egzisztencialista vagyok? Térek rá.

Ha nincs benn elégségesen már versben. A kedd csodája semmit sem ér, ha rá a szerda „rém". S így tovább. Robinson hiába nevezte leendő barátját így: Péntek... ha rá maximum szabad szombat jön, netán rémszombat. Ám komolyra! Ha egyszer beléd költözött az érz(ül)et, hogy véged... s még az sincs, amiben Pascal bízik, hogy a dolgok sorával elfedjük a szakadékot (szemünk elől), amelybe rohanunk, akkor? Marad az angyalhit, a menekvés-mentség a pillanatban, de semmi jó nem jön végül. Hogy ez óriási közhely? Akkor nem, akkor mégsem, ha ez az alapérz(ül)eted! Ha ez tölt ki. Akkor a jelen, persze, különféle (esetleg teher, esetleg kellem) változatok bősége, a múltra is sok jóval tarkított gubancra gondolsz vissza, netán széttárt ésszel (karral), hogy te megtetted, amit... kellett... tehettél... végzetre volt... tévút volt... de a teljesen reménytelen „út", kilátás, el nem fedhető váromány stb. - Nem fejezem be, ez csak összefoglaló egy nemlétező érzetfilozófus (jómagam) részéről.

Eldobott változatban (azt is teljes értékűnek reméltem, de nem lett) az „én" és az „ön" nem túl újszerű elkülönítését is adtam. Hogy az „ön": reflexív, feltételezi a „másikat" (ember, dolog). Milyen ijesztő ez a fejtegetés-csontváz. Ha viszont körbekeríti sok esetlegesség, olyan se ide, se oda írás az eredmény, nem igazán használható semmire. Mindjárt rátérünk.

A „szakadék" értelmezéséről előbb. Nem annyira űr, mint koncentráltan üres hely, töredék rész, mintha a levegőből vágnék ki vízszintes tölcsért, indulópontja: nézésem. A senki nézi itt a semmit, ablakomon át, íróasztalomtól. Mondható-e, „túlsággal" a konkrét életével azonosult valaki, s ezért ez az elemi érzete, hogy ő itt nem lesz. Ez is egy én-változat. Nem vonatkozásos, tehát nem „ön". Még magányosabb.

30