Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Turai Laura: Tatár Sándor az "angyali vándor" nyomában

gás és a paradoxon nagy portugál költőjének, Femando Pessoának költői rózsa-kérdését. „Nem kell rózsa, mert vannak rózsák. / Kellene akkor csak, ha nem lehet. / Minek olyan valóság / Mit bármely kéz leszed." Nem kérdés, hogy Pessoa is valami másra vágyik, mint pusztán az érzékelhető valóság rózsájára, noha ennek kifejezésére, éppúgy, mint az előző kétsorosokban, éppen az érzékelhető valóság rózsája szolgál eszközül.

A sok motívumpárhuzam közül legyen vizsgálódásunk tárgyaként második a „fény". Figyelemre méltó, ahogy átalakul, átfogalmazódik, átértelmeződik akarva-akaratlan az angyali misztikus eredetije. A fényt az Úr mezeként interpretálja Silesius, mely önmagában éppúgy megtévesztheti a lelket, mint bármi hívság:

„A fény az Úr meze: ha csak a fény hiányzik,

Tudd, hogy még nem az Úr, amire szíved vágyik."

Itt tűnik elénk, hogy az első pillantásra egyszerű és tételszerű megfogalmazások milyen mély fúrású kúthoz is vezetnek. Clairvaux-i Szent Bemát szavai csengnek össze a középkori misztikus dallamával: „Csak égni kevés, csak világítani hiúság, égni és világítani -, ez a tökéletes emberség!" Aki csak a fényességben akar tündökölni, még a hiúság rabszolgája, de az is rabszolga még, aki a lángnál csak melegedni akar, s fél fáklyaként lobogni.

Tatár Sándornál pedig:

„Az Úr a fény, a Szó. Vannak, kiknek világít - Ha te is látni vágysz, dobj el minden világit."

Fény, világosság és világ játszik egybe - a világi eldobása után válik csak láthatóvá az, aki világít. Itt maga a fény Isten, s nem pusztán meze. Az embernek viszont a világ mezét kell levetnie ahhoz, hogy az Úr számára is láthatóvá váljék. Mert a mez-telen valóság az egyetlen, amit kutatni érdemes jel-mezeken és kopár mezőkön át. És mit jelent „eldobni mindazt, mi világi”? Több bibliai példa is kínálkozik: az egyik az, amely arról szól, hogy ha az Isten országát keressük, ráadásul minden megadatik, a másik pedig Krisztus kijelentése mögül hatol felénk: „én nem e világból való vagyok". Elvetni tehát mindent, mi nem krisztusi.

Harmadik példánk, mely egy az ízelítőül szánt kiemelések közül, különös módon legyen az „isteni szalma"...

Feltűnik, hogy annak ellenére, hogy Angelus Silesius hangvétele legtöbbször lágyabb, hatását tekintve mégis radikálisabb és áthatóbb, mint a Requiem-kötet költője. A „kerúbi vándor" a betlehemi jászolt idézi meg:

„Szalmára fekteték Istent, hogy emberré lett;

O, mért nem voltam én a szalma ott testének!"

Tökéletesen ráérez, hogy hol kell az érzéki világot bevonni az érzéken túliak megjelenítéséhez. A kívánság merészsége különleges ellentétben ragyog gyengédségével. Ahogy az isteni ostya étekként és italként van jelen a legnagyobb misztériumban az emberi test és lélek számára, hasonlóképpen kíván ő testével (noha földi mércével) a Megtestesültnek szolgálni - szalmaként. Benne rejlik mindebben a passió rettentő aktualitása, melyben a keresztény útja csak a folytonos conpassió lehet.

Tatár Sándornál az ellentétek élesek és világosak, ugyanakkor kérdéssel fejezi be, ami itt valahogy túlságosan hirtelen oldja fel a feszültséget:

„Puha szénán kezdte, s végzi kemény kereszten.

És értem halt meg ő- lehet hát nem szeretnem?"

Egyértelműen kitűnik az ellentétekre építkezés, ami a versciklus feszültségét és szépségét adja. Ezek a négy darabba szabdalt keresztszilánkok olykor szúrnak, s a serkenő vér a balzsam

106