Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Turai Laura: Tatár Sándor az "angyali vándor" nyomában

alázat, tékozló fiú, üdv, színarany, bűn, gané, gyertya, keskeny út, ellenség, pille, bárány, szalag, eső, tenger, galamb etc.

A cím maga szerénységet és némi iróniát takar, „angyali" helyett „hangyái". Igaz, ha megvizsgáljuk és jobban mögé nézünk, a hangya-motívumnak nem kevés „szakirodalma" akad. Avilai Szent Teréz például így szól e kis teremtményről: „Azt hiszem, hogy Isten legparányibb teremtményében, ha csak egy kis hangya is: sokkal több rejlik, mint amennyit a bölcsek tudnak róla." Mauriac, a katolikus regényíró pedig egyenesen az irgalom középpontjának tesz meg egy homoktölcsérbe szorult Ids hangyát. Egy tizenhat éves ifjút (talán a fiatal Mauriac-ot?) ösztönöz az emberi szenvedésről való gondolkodásra (Le Mystére Frontenac).

Angelus Silesius kétsorosait a gondolatok és érzelmek gömbvillámsebességgel pillanatról pillanatra összeérő izzása adja. A sokszor majdnem egy az egyben a katekézis szövegét idéző parafrázisokon átragyog a hit lobogó lángcsóvája. Ujjongása, végtelen öröme a legapróbb motívumokon is áthat. Az ihlet, az áhítat egyenesen a szívből jön, s mintha nem törődne semmi akadállyal, mindent magába olvaszt-kerekít. Autentikusságuk legegyértelműbb bizonyítéka a tiszta egyszerűség:

„A rózsa, amelyet külső szemed ma lát,

Istenben öröktől bontotta bimbaját."

Valamiképpen minden sor az örökkévalóság rózsájaként illatozik, s egyszerűsége mögött mindig újabb és újabb sziromrétegek sejlenek föl. Az elsőre szép képek, metaforák igazán csak a lélekben virulnak ki, s ahhoz, hogy illateszenciájukat egészen tisztán érezzük, megalkuvás és visszakozás nélkül kell a mélybe tekintenünk. A rózsa ígérete a teljesség és az örökkévalóság ígérete. Ahogy minden látható csak a láthatatlan fátyla, a titok kápráztató burka, mely egy-egy pillanatra fölsejlik az igazságra szomjazó szem előtt.

Tatár Sándor versciklusának költészetéről Tarján Tamás szólt legtalálóbban a Requiem kapcsán: „Ha az olvasó az eddig kiemelt költemények tépett, diszharmonikus szépsége helyett hagyományosabb szépségre vágyik-itt megtalálja. Nem a harmóniát ugyan, de az erőt adó harmonikus formát, a diszharmónia feszes formai burkát igen." (Holmi, 2008, 5. sz., 675. o.) Ez a burok sokszor igen érdes, érződik a „mesterember" kezének munkája, mégis az erőteljes alaphang, a gondolati erő kitart:

„A rózsa illatoz, s nem érzi ő maga.

Légy hát ilyen te is: mások ajándoka."

A néha zavaró, erőltetettnek ható rímek, „összecsengetések", archaizálások (köszvényt-ös- vényt; vidítja-megírva; ismer-bilincsben; maga-ajándoka) tehát beleoldódnak az összképbe.

A verssorok töredezettsége pedig egyfajta négyes tagolást biztosít, lehetővé téve a meg-meg- állást, elmélyülést, mintegy keresztutat rajzol. Ismét Márton Lászlót idézve „mondhatni azt is: százharminc kereszt, melyre a misztikus gnóma grafikai teste föl van feszítve".

A misztikus erejű rózsa nem más, mint a legtisztábban égő áldozat képe. A Szűz Mária- szimbólum mellett jelenthet bárkit, aki a viszonzás vágya nélkül adja életét, önmagát. A bibliai párhuzam ismert: „senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért". (Jn 15,13) Van-e fontosabb feladatunk annál, mint hogy elgondolkozzunk ennek a mikéntjén saját életünkre vonatkozóan?

Az előző Tatár Sándor-kétsorossal viszont még inkább rokoníthatóak a következő Silesius- verssorok:

„Miért a rózsa? Csak. Virágzik, mert virágzik,

Nem kérdi, hogy van-e s hogy látszik vagy nem látszik."

Itt, a gyakori ellenpéldától eltérően és a Tatár Sándor-idézettel ellentétben nincsen explicit felszólítás. A magyar költő szavai súlyosabban koppannak, míg Silesiusnál érezzük az angyali suhanást, éteri mosolyt. Árnyalatnyi és egyúttal árnyasabb kitérőként idézzük itt meg a szoron105