Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Miskolczy Ambrus: A nyelvújítási viták metapolitikája (Kazinczy az egyéni szabadságért)

annak elérésében," és „egy egész nemzetnek úgy szólván törvényét megtapodni, s ok nélkül másítani tiltott szabadság".106

Az írói demokrácia a maga metapolitikájával meghozta a sikert önmagának és Kazinczynak is. Az irodalomtörténeti Panteonba úgy vonult be, mint „ízlési lángelme”}07 Horváth János pedig így vonta meg Kazinczy tevékenységének mérlegét: „Költői tehetsége nem teremtő erő, hanem reprodukáló ízlés, mely különösen a stílhatások felfogására érzékeny s előállítására hajlamos. Ez alaki fogékonyság volt őbenne zseniális, nálunk eladdig ismeretlen mértékben kifejlődve; senki őnála hivatottabb nem volt, hogy tiszta öntudatként világoljon azon egész irodalmi kor előtt, melynek törekvései, részben a múlt végrendeletéből, részben Bessenyei egyéni kezdeményezése folytán, kénytelenségből vagy sejtelemből új alakiságok, új irodalmi nyelv kifejtésére irányultak. "108 És természetesen arra, hogy a magyar nyelv és irodalom helyet találjon az európai nyelvek és irodalmak világában. Ehhez kellett a filozófia is.

Kazinczy, a filozófus író Kant mellett kiállt, de Rousseau-ra nem hivatkozott, mert nem lett volna tanácsos. Csokonai egyik vígjátékát, a Gersont úgy is lehet értelmezni, hogy a címadó hőst Rousseau-idézetei keverik francia spion gyanújába,109 110 pedig csak olyasmiről monologizál, hogy „mint Rousseau, kívánnám magam egy ártatlan kis gyönyörködtetéssel kínáló kisded zugolyába a természetnek elrejteni"110 Kazinczy félig-meddig ezt tette, amikor Széphalomra húzódott vissza, de problémái és azok megoldásai mögött felsejlik a Társadalmi szerződés és az Emil. Hiszen a kérdés: ki és hogyan állapítja az általános akaratot? Ezt célozza az irodalmi nyelv ügyében az írói demokráciában zajló diszkusszió. A nyelvi diskurzusnak a tét ad metapolitikai jelleget. A nyelv életfunkciójáról az Emilben olvastuk az iránymutatást. Kazinczy ennek szellemében a nemzeti jellemet akarta alakítani a nyelvműveléssel. Egyén és közösség jellemét, más szóval: gondolkodását és magatartását. Ugyanakkor a mérvadó irodalmi nyelvet olyan magasba akarta emelni, ahova csoport- és tömegszenvedélyek, gazdasági és politikai konjunktúrák hatása nem ér fel. Sokat emlegetett elitizmusa és arisztokratizmusa az értékhűség és értékteremtés életre szóló szenvedélye.

Herderre már gyakran hivatkozott Kazinczy. Herder maga is bizonysággal szolgált az európai kulturális közösség valóságáról. Amit a nemzeti kultúrák kölcsönhatásáról írt, fordításprogramjában erősítette meg. Megerősítette abban, amit Rousseau a nyelv életfunkciójáról írt: „nem a szokás a fő törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez".111 112 Csupán eszköznek tekintette volna a nyelvet? — amint ezt azok hangoztatják, akik azt akarják érzékeltetni, hogy Kazinczy nem értette meg a nyelv és gondolkodás egységéről szóló modem tanokat, „rosszul olvasta Herdert" }12 (Ilyen logikával még azt is elmondhatjuk, hogy Madame de Staél „Németországról" című híres könyvében még rosszabbul olvasta Herdert.) Négyesy László, amikor a fentieket idézte Kazinczytól, a „magyarázója" mellé zárójelben kitette: „= kifeje106 Horvát József Elek: T. T. Kazinczy úr által a magyar verselésbe behozott elisiók eránt. TGy 1825. III. 75-76.

107 Toldy Ferencz: Irodalmi beszédei. II. Bp., 1888.177.

108 Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp., 1976. 210.

109 Vargha: Jelek, 249.

110 Csokonai Vitéz Mihály: Prózai művek. Szerk. Vargha Balázs. Bp., 1981. 183.

111 Kazinczy Ferenc: Báróczy Sándor élete. Válogatott művei, II. 184.

112 Csetri: Egység, 48.; S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai. Bp., 2005., 358.

43