Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Kabdebó Lóránt: Mi és ők

is kimondta szerkesztőként ezeket a végzetes szavakat. Én magam hallottam. Nekem magyarázta. És egyikük sem vette észre, hogy cselekedeteivel már ezek közé az ők közé tartozik.

A véletlen úgy hozta, több éven keresztül Raffai Sarolta mellett kellett dolgoznom: én már a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa voltam, amikor a hatalom ide nevezte ki főigazgatónak. Naponta ott állt a múzeum előtt a nagy fekete Mercedes, mellyel őt mint az országgyűlés alelnökét hozták-vit- ték. Talán csak Serfőző Simon volt a társai közül az, aki egyik szereplésekor szemére hányta ezt a nagy fekete autót. Mert szerinte nem illett hozzá. És hál' istennek, valóban nem illett hozzá. Messziről látszott, hogy ez nem rá van szabva.

És én láttam, mert naponta órákat töltöttünk együtt, hogy ő is érzi ezt a különbözést. És félt. És mert félt, gyanakvóvá vált. Most már nem az életműve kérte számon az embertelen viszonyokat, mint híres, ma is élő regényében, az Egyszál magamban, hanem a nagy igazgatói irodában férjével megülve, egymást ijesztgették, áldozataikra lesve, maguk is legfőképpen áldozatok. A betegségekbe menekültek, családostul. Mert a mi-ből nem tudtak átvánszorogni az ők közé. Egészséges emberekként ebben a skizoid helyzetben csakis beteggé lehettek. Egész családja, mindegyik tagja, külön-külön, más-más betegségbe menekült. És mi tehetetlenül néztük ezt a leépülést.

Raffai Sarolta életével alakította azt az életművet, amelyet társai versekben sírtak el. O a mindennapi félelemben szereppé formálta, ami társai alkotói életművében maradandóan a magyar irodalom részévé alakulhatott. Szemünk előtt hullott szét pár év alatt egy nagyszerű család. Mert elvesztette a folyamatosságát, az évezredekbe illeszthető hitelességét. Szememben remekművé formálódott családjának megsemmisülése. Kár, hogy ezt már nem tudta műként is megrögzíteni. Mint a görög tragédiákban: Raffai Sarolta életével alkotta meg életművét. Belement egy kísérletbe, amelyet a „konszolidációval" Magyarország is szenvedőén, de elfogadott. O megpróbálta megélni, tudatosítani magában. De éppen korábbi életműve visszarántotta, félelemmel töltötte el, és végül pusztulásba sodorta. Ezzel teljesíthette be társaihoz méltóan élete művét. Nem lett vámszedő, de beledöbbent a szakadékba. Végül is visszautasította az ők közé tartozást, betegsége által - paradox módon - az életet választotta. Csatlakozott imigyen társai életet sirató költészetéhez.

Tudom, mindez nem csak a „gulyáskommunizmus" epizódja volt minálunk, egyfajta „sikeres" hatalomgyakorlási formula. Weöres verse és Kodály megzenésítő figyelme valamilyen általános érvényűségre is figyelmeztet. Át kellett élnünk a rendszerváltást, hogy rájöjjünk: világjelenségről lehet szó. Csakhogy ezt a globalizációt szerencsésebb közösségek másképp tudják talán kivédeni. A valaha szedett-vedett népségből összeállt Egyesült Államok minden polgára szemében szentség az egyest mindhalálig védő jog, a restaurált spanyol monarchia uralkodója a veszélyeztetett parlamenten kívül meg tudja menteni hazája visszaszerzett demokráciáját, Lengyelország csodás módon a nagyszerű pápájához kötődve őrzi hívő országát. Soroljam? Inkább itthonról emlékeztetek a Hetekre. Megmaradt verseikre: és azokban a híven, foggal-körömmel őrzött

42