Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Kabdebó Lóránt: Mi és ők

emberiméltóság-igényre. És ha a vers elfogyott, akkor akár egy család sorsszerű menekülése a betegségekbe mutathatja fel a pusztulás látszata mögött a ragaszkodás példázatát az emberi méltósághoz.

Utóhang: apró képek balladája

Még valaha a tokaji írótábor hőskorában lehetett. Ritka alkalom, Saciék családostul érkeztek. Ugyanakkor a helyi könyvtáros meghívta a kor divatos írónőjét, aki agyonsminkelve meg is érkezett, látványosan csónakázott a Bodrogban és várta délutánra udvartartását. Mi meg inkább elzarándokoltunk a távolabbi falucska kis könyvtárába, ahová meg Sacit hívták meg boldogan. Tüntetésszerűen kivonultunk, akiknek valami köze volt az irodalomhoz. Feleségem szervezte. Ennek emléke regényének dedikációja: „Mariann, drága, köszönöm, hogy ismerhetlek. Raffai Saci". Hazafelé is együtt indultunk, férje vezette a hozzájuk illő kopott autójukat. Trabant combimmal, melynek hátsó világában fiaim nőttek fel akkoriban, előttük haladva mutattam az utat. A tükörből figyeltem, nehogy lemaradjanak, eltévedjenek. Majd Miskolcra hazaérve jeleztük a továbbvezető utat, integettünk. Jó érzéssel köszöntünk el egymástól. De régen is volt.

Már dékán koromban, a Miskolci Egyetemen szerényen bejelentkezik valamilyen főrendőr. Gyermeke hozzánk járt a bölcsészkarra. Talán történész lett. Felismertem: ő volt a nagy fekete kocsi sofőrje valaha. Nem sokat kellett dolgoznia, kihasználta idejét, könyvtárunkban olvasott állandóan. Kiderült, elvégezte közben szemben a jogi kart, csak át kellett néha sétálnia a Károlyi-palotából. Most egy kisváros rendőrkapitánya. Hívott, látogassam meg. Megszervezte az ország egyetlen rendőrmúzeumát. Most is mindig eszembe jut, amint a hármas sztrádán Miskolc és Budapest között ingázom: a múzeumot hírlelő tábla ott virít az út mentén. Talán még ez a fekete kocsi sem volt hiába?

43