Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről-feketéről II.)
kólóm a rendezvényt szervező kedves tanárnőtől: nem akadna-e még egy szál madzag számomra az iskolában tartalék gyanánt? Biztosan akad, mondja, de van itt a közelben egy cipész, az nem szokta elhárítani az ilyen hirtelen munkákat sem, hátha megragasztaná. Jól van. Belépünk a Kulcsmásolás, cipőjavítás feliratot viselő, két fél tenyérnyi kis műhelybe, előadom gondomat a mesternek. Várni kellene, hogy ragasztás előtt megszáradjon a cipő, mondja, de adjam csak oda. Lehúzom, átnyújtom neki. A tanárnő közben fölfedi előtte, kiféle- miféle vagyok, költő, kultúra napja, ilyesmi. Három perc múlva a mester a kezembe adja a megragasztott cipőt: nem biztos, hogy sokáig bírja, azt mondja, kicsit még várni kellett volna. Hazáig sem? - kérdezem némi aggodalommal. Addig igen, de azért visszaadom a madzagot is hozzá. Nagyon köszönöm, mivel tartozom? Semmivel, mondja, felajánlom a kultúra oltárára. S mosolyog. Mindhárman mosolygunk, jómagam kissé meghatódva: lám csak, talán mégsem vagyok én akárki, ha ócska, ragasztott talpú cipőm egy derék szombat- helyi cipész jóvoltából a magyar kultúra oltárára kerül! Miközben a gépen e mondatokat pötyögtetem, ilyenek futnak át az agyamon: aznapi jövedelmének vajon hány százalékáról mondott le jókedvvel s önszántából az az ember egy költő s annak személyében a kultúra javára? S ezzel egybevetőleg: a nemzeti jövedelemnek vajon hány százalékát szánja hasonló célokra a magyar állam? A gondolat menetét azonban itt félbeszakasztom: nem szeretném a történet végét befelhősíteni. Inkább megtoldanám még egy jó hírrel: énekmondó Adám fiamat Sebestyén napjának előestéjén Tinódi-lanttal tüntették ki. Kissé különös kanyarok után talált rá erre a pályára. Volt egy-két kiváló mestere - például Kobzos Kiss Tamás, Kecskés András -, akiktől tanulhatott, ám jó tudnom azt is: a kései kezdés hátrányait konok kitartással leküzdve elsősorban a maga erejéből jutott el arra a szintre, hogy az elismerést kiérdemelje. Remélhetőleg ez újabb erőket szabadít föl benne. S ezzel együtt azt is remélem, hogy nem fogja elbízni magát. * így: ezzel a fényeske szállal szerettem volna végezetül mondataim láncolatára zárócsomót kötni. Közbeszólt azonban a vak véletlen (ámbár lehet, hogy a vak véletlennek is van szeme): levetítettek előttem egy röpke néhány perces voltában is elképesztő - mit is? mondjuk: - megnyilatkozást az Echo TV világhálóra fölrakott műsorából. A széles körben ismert Szaniszló Ferenc hirdette az igét (vajon kiét?...) a magyarok dicsőségéről és mindenekfölötti voltáról: sumérok, szkíták, etruszkok, hunok, kelták, avarok (stb.) azonosságát a magyarokkal (a sor folytatásaként Egyiptom, India, Kína, Japán, sőt a hajdani inka birodalom „idecsatolása" már-már természetesnek fogható föl...); magasabbrendűségün- ket Európa - és persze: a nagyvilág - más népeihez képest; hogy Isten választott népe mi vagyunk, hisz egyedül reánk bízta a magyarok Istene a kultúra, a világosság terjesztését és kisugárzását. És így tovább. Régtől fogva ismerős, ám két évtized óta a látszatfeledés porából életre kelt s fokozódó virulenciával terjedő 25
