Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről-feketéről II.)

eszmék ezek. (A latinul már - vagy még - nem tanultak kedvéért: a virulentia nem a magyar virul ige, hanem a latin virus „mérges nyálka", „méreg" származéka.) Az sem lepett meg különösebben, hogy nevezett Sz. F. a magyar állampolgárok egy bizonyos részét nem ismeri el magyarnak, hisz rajta kívül mások is nagy kedvvel alkalmaznak sanda megszorításokat. (Bakay Kornél például a magyarul beszélőkről jelentette ki ugyanezt; in: Ősi Gyökér, 2003. július-október, 2. lap.) Ami a komolyan vehetőség szempontjából eleinte inkább csak afféle paródiának tetsző okfejtése (?) hallatán számomra újdonságszámba ment, az a következő - a történelmi tényekkel szembesítve igencsak hajmeresztő - megállapítás: ahány ellenség valaha a magyarok megszentelt földjére tette lábát, mindannyiuknak távoznia, sőt menekülnie kellett innét. Hogy miért? „Ostobák voltak valamennyien", fogalmazta meg tömören, s a nyomaték kedvéért többször is megismételve a szentenciát Sz. F. Ostobák, mert - úgymond - nem tudtak olvasni a titkos jelekből, s a magyar föld (amely tudvalevőleg nem csupán a vén és romlott Európa, de az egész kerek világ közepe), szóval a magyar föld titokzatos kisugárzása (vagy kigőzölgése; hogy végül is melyik a kettő közül, az nem tisztázódott egyértelműen a jeles előadó szavaiból) ártalmukra volt s elűzte innét mindahányukat! így jártak bizony a tatárok, a törökök, az osztrákok, a németek, az oroszok, és - e szavaknál Sz. F. vészjóslóan felemelte a hangját - így fog járni az Európa Unió is! (Ama „mellékes" körülményt persze nem tartotta fontosnak megemlíteni, hogy az oroszok negyvenöt, a törökök meg egyenesen százötven esztendeig törték rajta a fejüket, vajon mi árthat nekik annyira miná- lunk; a tatárok pedig - akik ugye a mienkhez hasonló sámáni képességük révén még idejekorán felismerték a baj gyökerét - nem átallották azt a szemenszedett hazugságot diktálni a történetírók tolla alá, hogy kánválasztás végett kell haza- ugraniuk oly nagy hirtelenséggel.) Mert jegyezzük meg jól s jegyezzék meg ellenségeink is egyszer s mindenkorra: nekünk, csak nekünk nem árt ez a kisugárzás! (Vagy kigőzölgés; ámbár a képernyőn ágáló személy láttán óhatatlanul szöget üt az ember fejébe, hogy egynémelyikünknek hátha mégis...) Hosszan és változatosan el lehetne még mókázni mindezen, akárcsak a széltiben-hosszában terjesztett egyéb agyalágyultságokon. (Jézus párthus herceg, a hun származású népek 400-500 milliója, óegyiptomi szövegek „magyar" olvasata, a magyar mint ősnyelv, sőt az Isten nyelve és így tovább - van belőlük annyi, hogy éjjel-nappal egyhuztomban sorolhatnánk.) Ez a fajta szamárság azonban - kiváltképp a hírközlő eszközök tömeghatása révén - súlyos és ártalmas szellemi járványok terjesztője lehet a jóhiszemű, ám tanulatlan és tájékozatlan sokaság körében. A zavaros, végig nem gondolt gondolatok sűrűn burjánzó dudvatengere közepette a József Attila megírta őspatkány terjeszt kórt, s ott ólálkodnak acsarkodva a régtől ismert ordas eszmék is.

Kérdés, hogy kinek, kiknek válik a hasznára mindez. A nemzeti és egyéb kisebbrendűségi érzéstől szenvedőknek, akik csökött termetük hosszát csúcsos süveggel vagy megvastagított cipőtalppal iparkodnak kitoldani? Az eleve rosszindulatú kútmérgezőknek és aknatelepítőknek? A maguk sajátos bolondériáiba

26