Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről-feketéről II.)

Hasonlóképp a folyamatosság, de úgy is mondhatom: a szó jó értelmében vett maradandóság megtestesítője - gazdájával együtt - az a kis bódé a kecskeméti Hunyadivárosban, a Czollner köz jobb oldalán, ahol Gyuri bácsi árulgatja a mérgek nélkül megtermelt zöldséget, gyümölcsöt. Amikor - bő 37 éve - odaköltöztünk a szomszédos Zászló utcába, már jó ideje működött a családi házuk utca felőli traktusában kialakított vegyesbolt. Telt-múlt az idő, s a ritkásan lakott városperemi környék arculata gyökeres változásokon ment keresztül: négyszintes társasházakból álló új lakótelep nőtt ki a nagyrészt elhagyott szőlőskertek helyén, az évek során át jobbára csak csellengők rejtekhelyéül - no meg persze a közelben lakó kisebb-nagyobb gyerekek kalandozásainak színteréül - szolgáló Hankovszky ligetben (a Kiserdőben) felépült a Kiskunsági Nemzeti Park központja, épp szemközt Gyuri bácsiékkal megnyílt a Hunyadi ABC, mellette különféle boltokkal körbeszegélyezve a szolgáltatóház, s a kisbolt még sokáig állta a sarat így is. Ma már csak a ház mellé telepített zöldséges bódé ablaka mögött vár Gyuri bácsi a vevőkre. Családi tragédiából, hirtelen támadó betegségből talpra állva, nyolcvanon túl ez a helytállás nem kis teljesítmény, főleg ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az áru nagy részét maga termeli meg. Két fiút s egy lányt neveltek föl, a fiúk egyikét már felnőttkorában elvesztették. Valaha, úgy negyven s egynéhány éve tanítottam én is ezeket a gyerekeket a Budai utcai sárga iskolában, a piac mellett. Azóta - bár réges-rég letértem már a pedagógus pályáról - Gyuri bácsi engem így szólít: Tanár úr. Megtiszteltetés ez számomra. Nem tudom, vajon megérdemlem-e.

*

Nemrégiben ért egy másik, úgyszintén nem hivatalos megtiszteltetés is. Időről időre megesik ilyesmi velem - amiképp, gondolom, nem egy pályatársammal -, s ha már a lapok meg nem írják, s egyébütt sem tartják számon, úgy látom rendjénvalónak, hogy legalább magam megemlékezzem róla. A dolog azzal kapcsolatos, hogy az idei magyar kultúra napja alkalmából (az ám: már 2010 januárját írjuk) az énekmondók szombathelyi találkozójára voltunk hivatalosak Adám fiammal és zenész barátjával, Csergő Herczeg Lászlóval; ők ketten énekeltek s muzsikáltak, jómagam a verseimből olvastam fel. Megérkezvén az esti gála színhelyére, döbbenten vettem észre: bal cipőm talpa sarkától a talprész közepéig levált. Mitévő legyek? Másik cipő nincs nálam, ezzel kell hát kezdenem valamit. Megragasztani vagy felvarmi reménytelen, marad a kötés. Sorra kérdezem a jelenlévő zenészeket, nem tudnának-e kisegíteni egy szál madzaggal vagy zsineggel. (Máskor - ha kell, ha nem - mindig van nálam ilyesmi; ezúttal persze hogyan is lenne!) Végül Kátai Zoli barátomnál járok sikerrel: előszedi a dorombját, s a ráhurkolt vékony, de erősnek tetsző spárgát felajánlja balul járt lábbelim elsősegélyezésére. A spárga - egyelőre - be is tölti tisztét. Másnap délelőttre elvállaltuk, hogy a Bolyai Jánosról elnevezett nagy iskola kisdiákjainak adunk műsort. Óvatosan lépdelek, mintha nem is madzagon, hanem tojáson járnék. Távozásunk előtt - biztos, ami biztos - megtuda24