Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Darvasi Ferenc: Ünnepi ebéd
Csakis a keleti gurítónál lehet. Márkó nem hallgatott a kocsivizsgálóra. Nekilódult a keleti rendező irányába. Körülötte harminckét sín. Maga a meseszép végtelenség. Varjak serege röppent fel a közeledtére. Kiborult takarmány felett lakmá- roztak, míg oda nem ért. Távolról rekedtes kutyaugatás. A fiú óvatosan kémlelt körbe. Félt, mióta a Körvasúinál megkergette egy girhes korcs. Nem harapta meg, csak cibálta a nadrágszárát. A távolban már felrémlettek a gurítódomb körvonalai. Márkó szaporázni kezdte a lépteit. Mozdony úszott a képbe jobbról. Egy lestrapált Szergej. Az ilyenek máshol nem is járnak, csak a rendező hátsó, eldugott szegletében. Az összekötő vágányon keresztül érkezett a gurító kihúzójára. Lépésben erőlködött felfelé. Fent két kocsirendező fogadta. Szétkapcsolták a kocsikat. Egy kis lökés, és robogtak lefelé a vagonok a lejtőn. A műszer a vágányféktoronyban megfogta, lelassította a szerelvényt. Jött az ismerős fékcsikorgás. A fiú ekkor pillantotta meg az apját. Nézte, és csodálkozott, mert most olyan vékonynak, elesettnek tűnt. Kicsit sántítva ugrált a sínek közt, kezében a hatalmas saruval. Márkó egész testében reszketett. Csöpögött az orra. De egyelőre várt, nem akart zavarni munka közben. Majd csak lesz egy kis leállás. Vagy húsz-huszonöt méterre állt meg. Elbűvölte, amit látott. Jött egy tartálykocsi. Az apja, ahogy kell, elé dobta a sarut. Ez végképp lelassította a vagont, amely szinte hangtalanul ütközött rá a többire. De már érkezett is a következő, két sínnel arrébb. Azt is neki kellett fogadnia. Mikor észrevették a gyereket, leállították a gurítást. A hangosbemondó húsz perc szünetet rendelt el. Az apa intett a fiának, hogy jöhet. Márkó régóta várt a pillanatra. És most, mint akit nyílból lőttek ki, futott, rohant a sínek között, megszűnt körülötte a világ, úgy vágtázott, repesett a boldogságtól, hogy mindjárt az apja karjai között lehet, kikerült egy váltót, elszökellt egy gödör fölött, átugrott egy pályát, kettőt, már szinte karnyújtásnyira volt, mikor megbotlott az egyik sínben. Csúnyán elhasalt. Az ételhordó messzire szállt, felborult. A rekeszek elmozdultak. Barna lé folyt ki oldalt. A fiú már kelt is volna fel, hogy mentse, ami menthető.- Hagyd! - mondta az apja. Végigmérte Márkot, nem esett-e baja. Mikor látta, hogy nem, segített neki talpra állni. A fiú feltápászkodott. Folytak a könnyei. Az apjához szeretett volna bújni, de az eltolta magától. Tiszta olaj volt a munkaruhája. Egyébként is barna bőre most még sötétebbnek tűnt. Az arcán a sárfoltok, mintha fertőző szeplők. Csak a szemei világítottak.- Gyere! - szólt a fiának. A szűkös raktámoki fülkébe vezette. A vaskályha mellé ültette a teljesen összefagyott fiút, aki még mindig vigasztalhatatlanul sírt. Szeretett volna mondani valamit, de a reszketéstől és a könnyektől szólni sem bírt. Úgy érezte, teljesen összefagyott az arca, és képtelen kinyitni a száját. A hideg, tócsáktól csillogó kőpadlón ültek. Nem volt bent szék. Az apja csak később hozta be a ragacsos ételhordót. Amikor leszedte a felső rekeszt, hahotázni kezdett. Fenséges kacagással nyugtázta, hogy az első fogásból csak néhány szem bab maradt.- Anyád nem gondolta, hogy ez kevés lesz? - bámult az edénybe nagy komolyan, majd a fiára kacsintott. Az csak nézett rá meredt szemekkel. Jöhetett a következő rekesz. A rizses hús. 15
