Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Darvasi Ferenc: Ünnepi ebéd

vagonról vagonra. Mikor közelebb ért hozzájuk Márkó, alig győzte leplezni izgatottságát és örömét. Az egyiket ismerte is látásból.- Jöttél apádhoz? - kérdezte ez a férfi a gyerektől.- Igen. Csókolom!- Engem te ne csókolgassál! Anyád nem tanított meg köszönni?- De Jóska bácsi, én köszöntem - válaszolta a fiú, és begubózott a kabát alatt. Pillanatok alatt elszállt minden jókedve.- Talán jó napot kívánok! De ideje volna már tegeződnünk, nem gondolod? - mondta, és mint férfi a férfival, kezet fogtak. - Szervusz Kálmánkám!- Szervusz! - nyögte ki nagy nehezen Márkó. - Merre találom apukát?- Apukááát? így szólítod, hogy apukaaa? - nevetett Jóska bácsi. - Arra - mutatott a fiú háta mögé.- Éppen onnan jövök! Arrafelé nincs.- Akkor te tudod! - mondta a férfi és széttárta karjait. Egy pillanatra megmerevedett ebben a pózban. Mint egy oltárkép! Azzal ment is, mert a másik kocsivizsgáló lehagyta a munkával.

Márkot még a rokonságban is sűrűn lekálmánozták. Gyűlölte és örökre megjegyezte az ilyet. Az anyjának nem lett volna ellenére, de az apja nem akarta a Kálmán nevet. Mert ezt viselte az összes felmenő. Az apától a szépapáig. És mindenki vasutas lett. Vágánybenéző, vonalbejáró, váltóőr, kocsirendező. Igazi vasutas dinasztia. És egy keveset legalább mind dolgoztak ezen a pályaudvaron. Akadt, aki a teljes életét itt húzta le. Egyikük sem vitte sokra, egyszerű melósok maradtak. Adódtak olyan korok, amikor annak is örülni kellett, ha megtűrték őket a sínek között. A szépapa jelen volt, mikor a Kőbánya-felsőt Kelenfölddel összekötő vágány részeként megépült az állomás. Az ükapa megjárta a Csillagerődöt. Indultak már a vonatok Dachauba, mikor lebetegedett. Az utolsó pillanatban elengedték. Mikor hazaért, órákig csak állt lerongyolódva, csontsoványan az állomásépület előtt. Aztán egyenként, bőgve, zokogva végigcsókolta a síneket. Az állatszállító vagonokban bujkáló dédapa a kevesek egyike, aki túlélte a rendező szőnyegbombázását. A Marhavásártér vízlevezetőjébe ugrott, onnan nézte végig, hogy pusztul el hosszú évek munkája pillanatok alatt. A nagyapáról hírlett, hogy egyszer a havi illetmény késésének okáról tudakozódott az irodán. Egy Rostás nekem ne diktáljon, hangzott az állomásfőnök válasza. Az apa a nyugati rendező bezárásánál asszisztált mint vágánybenéző. Az ő jeladására tolatott ki, mégpedig villogó lámpákkal az utolsó mozdony. Fején sapka. Mellette a távírász, a rendelkező, a gurításvezető. Egy nyugdíjas bámészkodó. Mind vigyázzban állt. Szóltak a dobok és a trombiták. Egy kürt. Gyászindulót játszott a zenekar. A szülők meg szerették volna kímélni Márkot ettől a világtól. Ha tanul, talán több esélye lesz. És most, hogy ősztől felvették a belvárosi hatosztályosba, beigazolódni látszódtak a remények. Az ország egyik legjobb gimnáziuma, büszkélkedtek a rokonoknak a szülők. Az eredményei kicsit romlottak, de hát ez mégsem a Külső-Ferencváros! Meglássátok, lesz belőle valaki! Felveszi a ritmust! A fiú nem mondta el nekik, milyen megaláztatásokban van része az iskolában. így is elég szégyen, nincs azon mit mesélni.

14