Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - Darvasi Ferenc: Ünnepi ebéd
egy tehervágány-gépkocsit. Vagy tíz lépésre állt meg tőle. Onnan szemlélte, mint egy csodát. Dodge T214. Mindent tudott róla. Hogy megbízható. Hogy nyugati hadifeleslegből érkezett, a második világháború után. A pályafenntartási szak- szolgálat használja. Milyen jó lenne beülni! Nem is mert volna közelebb menni. De az ajtó mögül, igen, mintha az ajtó mögül hangokat hallott volna. Gyere csak, kisöreg! Aztán majd beszállsz! Beszállsz és beülsz! Akárhová beülhetsz! Ne kérdezd, honnan jöttem! Ne kérdezd, merre jártam! Semmit se kérdezz! Ülj be! Próbálgatta az ajtót, de mindkét oldalt zárva volt. Sírni tudott volna. Személyvágány-gépkocsit már látott, sőt ült is Ganzban, Warszawában. Gyereknap kiment a komplett família a Vasúttörténeti Parkba, és ott. Sőt, mint többször jutalmazott MÁV- dolgozónak, egyszer azt is megengedték az apjának, hogy kihajtson a Csajkával egész Rákosrendező állomásig. Az mekkora élmény volt! Elvégre a Csajkát mégiscsak az igazgatóság használta. De tehervágány-gépkocsiban még nem ült. Apja, bármennyire kérlelte őt, soha nem invitálta ki a pályaudvarra. Akkor egyszer, két éve hozta el erre, de csak a felüljáróig. Nem szerette volna, hogy ideszokjon a fia. Gyereknapon, május elsején, esetleg augusztus húszadikán irány a Vasúttörténeti. Ám azt szigorúan megtiltotta neki, hogy a munkahelyére kijárjon. Márkó persze, amikor csak tehette, a síneknél tekergett. Tanulás után mindig szánt rá időt, hogy vonatokról olvasson. Az apja annyi engedményre még hajlandó volt, hogy a MÁV Könyvtárból hozzon neki ezt-azt. Amíg csak olvas, addig nincs baj, gondolta. Ha tudja, hogy a vasútállomás és a rendező pályaudvar előtti részt régen Hajcsárok útjának hívták, mert itt terelték a gulyákat és sertés- kondákat a vágóhidak felé, hát tudja. Ha megjegyezte, hogy a gurítódomb alatt hányas vágány melyik állomás számára gyűjti az elegyet, az sem baj. Azon meg kifejezetten jót derült, mikor egy reggel munkából megy haza, és a fia jó éjszakát köszönéssel fogadta. Régen az éjszakai szolgálatban éjfélig a jó estét, nulla órától a jó reggelt, a szolgálat leteltével pedig a jó éjszakát dukált. Senki nem tartotta már be ezt a szokást. Kivétel a fia. De Kálmán tévedett. Márkó nem csak olvasott ezekről a dolgokról. Egy tavaszi délután felfedezőútra indult, hogy megkeresse a királyvágányt, az egyetlen sínpárt, amely a fővárosi pályaudvarokat összeköti. Bebarangolta a Körvasutat. A következő szombatot pedig már vonatokon töltötte. Néhány külvárosi megállóhelyen nézett szét. Majd kinövi, gondolta az apja, aki a kalandokról nem, csak a könyvekről, újságokról tudott. A fiú nehéz szívvel hagyta maga mögött a kocsijavítót. Mentében is hátra- hátrasandított, hogy örökre az emlékezetébe égjen a látvány. A jó öreg Dodge! Lehajtott fejjel bandukolt tovább. Otthon felejtette a kesztyűjét. Az egyik kezét még zsebre tudta vágni, de a másikban az ételhordót kellett fognia. Cserélgette a kezeit, de így meg mind a kettő lefagyott. És egyébként is nagyon fázott. Alul, felül, mindenhol. Kocogott kicsit, hátha attól jobb lesz. Egy megnyomorgatott sörösdobozt rugdosott az olaj áztatta talpfák között. Hamar elunta. Meg ahogy futott, az ételhordó zörgése egyre elviselhetetlenebbé vált. A körmei lilára fagytak. A kabátjáról valahol útközben leesett a felső gomb. A sál nem védett sokat. Befújt a bekecs alá, a nyakához a szél. Kezdett egészen nekikeseredni. Ám ekkor, nem is olyan messze embereket pillantott meg. Két férfit, akik a vonóhorgot, az oldaldeszkákat és a kerekeket nézték át. A kocsivizsgálók! Komótosan haladtak 13
