Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 5. szám - Darvasi Ferenc: Ünnepi ebéd

- Nem tetszik ismerni őt? - álmélkodott a gyerek. Nem akarta elhinni. - Nem tetszik tudni, hol lehet?- Több százan melózunk itt. Honnan ismerném? - ordított a férfi dühösen.- Vágánybenéző. Vágánybenéző a foglalkozása.- Vágánybenéző? Akkor bármerre lehet - mondta, és gurgulázva nevetett. - Próbáld meg talán arra! - mutatott a fiú háta mögé.- Köszönöm! Csókolom! - hadarta a gyerek, és azon nyomban szedte a lábát.

Hogy az iskolában mit kapott ezért! Még az első tanítási napon kiosztották az

ellenőrzőket. Az osztályfőnök rájuk bízta a kitöltését. Márkó csak otthon vette elő a kis füzetet. Mindent pontosan beírt, nagy kerek betűkkel. Csak az apját kellett még megkérdeznie, mi a foglalkozása tulajdonképpen. Mert csinált ezt is, azt is a vasútnál. A létszámhiány miatt éppen oda osztották be, ahol hiányzott valaki, ahol megszorultak. írd azt, hogy vágánybenéző, mondta idősebb Rostás némi gondolkodás után. Jó, írom. Az osztályfőnök másnap beszedte az ellenőrzőket. Végignézte azért, ki hogy töltötte ki. Gyorsan haladt velük, egy-egy pillantást vetett csak rájuk, és már fogta is a következőt. Egyedül Márkóénál akadt el. Újra meg újra elolvasta a beírást, mint aki nem hisz a szemének. Mert mi az, hogy vágánybenéző? Fiam, te szórakozol velem, mordult a gyerekre. Ekkor már az egész osztály harsogott a nevetéstől. Vágánybenéző, juj, de jaj, de jó! A fiú céklavörös lett. Mintha ringlispílen ülne, forgott vele a világ. Igyekezett megmagyarázni, részletesen elmondani, mit takar az elnevezés. Az irányítótoronyból nem látják, melyik vágány üres, melyik nem, fogott bele, és ha jönne egy vonat, a vágánybenéző feladata szemrevételezni, hová küldhetik a vagonokat, melyik pálya nem foglalt, de elnyomta a hangját az egyre fokozódó nevetés. Szemrevételezni, ez megint csak nagyon tetszett az osztálytársaknak. Az apukám egyszerre nyolc vágányt felügyel, tette még hozzá büszkén, dacosan. Aztán kirohant a teremből, és aznap már nem is ment vissza.

Kicsit furcsállotta, hogy imént a mozdonyvezető a nyugati gurító felé küldte. Mit keresne erre apa? Annyit hallotta otthon, hogy ez a rész már nem üzemel. Visszaesett a forgalom, nincs többé szükség rá. De biztos, ami biztos, megnézi, hátha. A síneket benőtte errefelé a gaz. Szeméttenger, amerre csak ellátni. Újságok, bugyik, szatyrok, ajtók, vaslemezek, műanyag flakonok, festékesvedrek, kartondobozok, laposüvegek és nagy fekete zsákok. Kísérteties vidék. De nem a látvány zavarta a legjobban. Eddig igyekezett tudomást sem venni a kezében az ételhordóról. De nem bírt tovább nem odafigyelni rá. Ahogy lépés közben önkéntelenül is meglendítette, kellemetlen, nyiszorgó hangot hallatott. És valahogy úgy tűnt, hogy idővel egyre fájdalmasabban, csikorgóbban vonít. Ennél már csak a gurítódombról legördülő vagonok adnak ki élesebb hangot, mikor a vágányfék megfogja, lelassítja őket. De az teljesen más, azt szerette. A rá bízott küldemény két különböző ételhordóból lett összeállítva, ám így is hiányzott az egyik része. Összevissza mozgott, csörömpölt a három rekesz. Hirtelen, talán a zajra, egy rémisztő, fogatlan ember termett Márkó előtt. Csak úgy dőlt a füst a cingár alakból.- Te meg mit sündörögsz itt? Lopunk, lopogatunk? - hadarta, alig lehetett érteni. - Honnan szerváltad ezt? - mutatott szigorúan az ételhordóra.

11