Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Füzi László: Töredék (Vekerdi Lászlóról)
A könyvtára is meglepett. Nem emlékszem túl sok könyvre, pedig biztosan sok volt, inkább arra, hogy valamennyi könyvben jelzetek voltak, vékony, hosszú papírcsíkon jelzetek, mintha valamennyi elolvasott könyvet „örökre" feldolgozta volna magának. Ezzel a pontossággal és alapossággal én nem tudok olvasni, inkább átadom magamat az élménynek. Indulatai leginkább az előadásai során törtek a felszínre. A mi nemzedékünk szerencsés tagjai alighanem őt hallgatva tudták meg, hogy milyen is az igazi előadás. Minden szereplésére alaposan felkészült, úgy gondolom, hogy alaposan átgondolta, mit fog mondani. Előadásaival azonban hatni is akart, így a racionális felkészülés mellett az érzelmei is érvényesültek egy-egy megnyilvánulása során, talán mondhatom, szabadsága ekkor érvényesült a legteljesebben. Egyedül a gondolat súlya, tisztasága foglalkoztatta, minden más szempontot félretett. Az, ami mondott, ott, a szemünk előtt, a fülünk hallatára született meg, a felkészülés csak az alapját jelentette mindannak, amit és ahogyan elmondott, az előadás hatása alól nem vonhatta ki magát senki. Sok emlékezetes előadást tartott nálunk, Kecskeméten is. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor a huszonöt éves Forrás ünnepén elővette a zsebéből Tóth Áginak a magyarországi németek kitelepítéséről írott könyvét, s sziporkázó kiselőadást tartott róla. Akkor, amikor mindenki más rövid pár mondattal beszélt a laphoz való kötődéséről. A Forrásnál lévőket, Buda Ferit, Pintér Lajost talán ő értette a legmélyebben. Idéztem már máskor is, de idézem most is, amikor 1979-ben tanulmányt írt a vidéki folyóiratokról, ezeket írta: „A Forrás - helyi szerzők jelenlététől függetlenül - úgy hozzátartozik Kecskemét arcához, akár a szépen restaurált főtér, Lechner Ödön városházájával s négy sarkán négy magyar vallás békésen és méltósággal egymásra néző templomával." Hallatlanul pontos és tisztességes olvasó volt. A pontosságáról akkor győződtem meg, amikor a Homok-haza című irodalmi képeskönyvünket ismertette a Természet Világában. A könyv záróakkordját, Buda Ferenc Himnusz haza című versét említette, föltette a kérdést: „...az embernek önkéntelenül eszébe ötlik: nem ennek a nagy versnek a kedvéért és sugallatára született az egész szép vállalkozás?" Igaza volt, azért született. Olvasásának tisztességessége pedig a Bronztű, sisak... című könyvünkről írott recenzióját olvasva tudatosult bennem: „Hosszú hetek óta kínlódtam a Bronztű, sisak... recenziójával; a képekből, idézetekből, kottákból, kísérőszövegekből mesterien megszerkesztett oldalak kifogtak rajtam - írta. - Egy országban, ahol rég gyanússá (sőt korrupciógyanússá) züllött mindenféle elismerés és dicséret minden olyan területen, amely akár a legcsekélyebb mértékben érintkezik akár a legtágabb értelemben vett »politikával«, szükségképpen indulatterheltté torzul minden vélemény. Márpedig a Bronztű, sisak... politikum, a szó eredeti, görög értelmében: a poliszra, a közösségre tartozik. Pontosabban a közérteimességre, hiszen csak így kerülhető el - annyira, amennyire - az indulatokkal és elfogultságokkal szükségképpen együtt járó torzítás, hazudozás, álszenteskedés". Láthatjuk, a maga véleményformáló terrénumának pontos körülhatárolására törekedett. A hozzá hasonló méretű gondolkodók sokszor mások kapcsán is magukról beszélnek. Ismerem ezt a jelenséget, mégis meglepődtem, amikor a Tanú kapcsán 113
