Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Füzi László: Töredék (Vekerdi Lászlóról)

1982-ben, éppen a Forrásban megjelent tanulmányát ismét olvasni kezdtem. Az első bekezdéseiben olvastam: „Aligha értjük mi már a Tanuf. Azaz inkább tán csak tartalmát értjük és indulatainkat iránta. »Minőségeszmény«, »üdvtan«, »új nemesség«, »tejtestvérek«, »az író: vállalkozás« s a Tanú más metaforái bevonultak szellemi eszköztárunkba, és egyre kevesebben tekintik ma már a Tanú íróját holmi haladásellenes, jobboldali utópistának; a tartalom megértését gátló indulatoknak is megvan a maguk története. Az életmű méltóságteljes lila-fekete-arany palástjában megjelennek lassanként a Tami-írások is; aki akarja, kikeresheti az őt érdeklődőket. Lassan tán a Tanú is irodalomtörténetté fakul és nemesedik; kihunyóban a század, mely látványával lelkesítette s kétségbe ejtette a Tanú ifjú szerkesztőjét. Szerkesztőjét, mert a Tanú mindenekelőtt szerkesztői tett. A cikkeket mások is írhatták volna, a történész fordított bölcsességével ma már szinte nevekre el tudnák osztani, hogy kik. Egyiket-másikat bizonyára jobban megírták volna Némethnél. De nem írták. A szerkesztő türelmetlen, a Század sürget, s ő a kor látványával a szemében leül s megírja mások helyett a penzumot."

Itt, ezen a ponton hagyom abba az idézést, s megkérdezem, nem szerkesztői tett volt-e Vekerdi László életműve is, abban az értelemben, amelyikben a Tanú írásait író Németh László munkásságát annak látta? Mondhatnám azt is, egyik-másik tanulmányt megírta volna, talán jobban is, más, de nem mondom, mert ahogy Némethnél, úgy Vekerdi Lászlónál is csak rá jellemzőek az írások. Az írások mellett, vagy azokon túl a legfontosabb azonban az irány és a vállalás. Az, ami Némethnél felfedezés, új jelenség, a kor látványa volt, az Vekerdinél a visszhang, az összekapcsolás, az összefüggések megmutatása, főképpen pedig a közértelmesség pótlása. Valódi szellemi életben nem neki kellett volna tanulmányt írnia a vidéki irodalmi folyóiratokról, az eldugott helyeken megjelenő könyvekről, vagy éppen az új régészetről, nem neki kellett volna lapszámok és írások visszhangját pótolnia, vagy egy új jelenséget megmutatnia, de tette, mert nem tette meg helyette más. Életműve azonban éppen azért szép esztétikai és etikai vonatkozásban is, mert szerkesztőként nemcsak az irányait jelölte ki, hanem az összetevőit is ő írta meg, s ebben az arányban és kapcsolódásban más nem is írhatta volna meg őket. Minden, ami csinált, amit írt, amit elmondott, egyéni, csak reá jellemző volt, mondom így, már múlt időben.

Ha ezt látjuk és tapasztaljuk, akkor nem a hiányzó monográfiák jutnak az eszünkbe, már csak azért sem, mert megírta a számára fontos monográfiákat is, hanem az, amit a maga kötődéseivel, küzdelmeivel, vállalásaival és elhatárolódásaival létrehozott.

Az elmúlt napokban sok írást, interjút, emlékezést elolvastam Vekerdi Lászlótól és Vekerdi Lászlóról. Az utolsó három évtizedben szinte minden, amit írt és amit róla írtak, kis példányszámú lapokban jelent meg, vagy olyan könyvkiadóknál, hogy könyveihez csak az igazán kíváncsiak juthattak hozzá. Nézem az Új Forrás, a Természet Világa tematikus összeállításait, köszöntőit, a Tiszatáj által kiadott köszöntő könyvet, olvasom a tanulmányait, a nálunk és a másutt megjelenteket is, így ezt együtt négy-öt embernél több nem láthatja. Munkásságának az általam látottól vannak különböző metszetei is, azokat is láthatta-láthatja négy-öt ember. Halála híre, minden elismertsége, rossz szó, haragudott érte, már a jelenségért is, minden díjazottsága ellenére a napilapokba nem került be. Múlandó lenne, amit írt? Az említett jelenségek nem bizonyítják ezt, nem mondanak mást, csak amit

114