Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Füzi László: Töredék (Vekerdi Lászlóról)

manifesztuma, végső soron tehát a szabadság technikáját határozza meg. Azt tehát, amit Bibó István összefoglaló szóval demokráciának nevezett, s az európai civilizáció legfőbb értelmeként jelölt meg."

Ezt a gondolatmenetet aktualizálta 1997-ben, amikor a rendszerváltás vesztesein gondolkodott (azóta már többen gondolkodnak az akkorinál több vesztesen): „ Csapdahelyzetek és képmutatás eleitől fogva a magyar piacgazdasági átmenet kísérői és hátráltatói; de egyúttal mintha épp ezek 'hasznosítása' és 'szintézise' tenné lehetővé és leplezné az átmenet jó néhány százezernyi vagy akár egymilliónyi nyertesének meggazdagodását, a jövedelemolló USA-méretű kinyílását gazdagok és szegények között. A csapdákból azonban ritkán sikerül képmutatással és farizeussággal kitörni. Ahhoz, hogy egy szegény ország túljuthasson a modernizáció krízisén, meg kell valamelyest gazdagodnia. De nem a felső decilisének, vagy pláne néhány százezernyi elitjének. Az egész országot reprezentáló államnak és egyenként a városi-falusi közösségeknek kell meggazdagodniok. Csak így képzelhető el ugyanis, hogy 3-4% alá csökkenjen a munkanélküliség, ami nélkül tűrhető átlagos élet- színvonal és következésképpen tűrhető közbiztonság, azaz az ország nagyobbik felét felölelő szerény, de növekvő jólét - az átmeneti gazdaság körülményei közepette - elképzelhetetlen. És megfordítva: csakis a mégoly szerény, de általános és növekvő jólét lehet az állam és a települések gazdagodásának alapja. E nélkül ugyanis a tőke, legyen külföldi vagy magyar, szükségképpen kiáramlik az országból, miután a maga hasznát learatta. Akkor pedig meglehet, az egész elprivatizált ország tönkremegy, azzal az egy-másfél millió meggazdagodottal együtt, aki ma a létező piacgazdaság vitathatatlan nyertesének tudhatja magát. Akkor csak az a legfólső tíz- vagy ötezer marad nyertesnek, aki európai, vagy egyenesen »globális« méretekben is jelentős tőkéjével együtt még idejében elhagyja a süllyedő hajót..."

Bármire gondolok vele kapcsolatban, ellentmondásos jelenségek jutnak az eszembe. Tudománytörténeti könyveket írt, de nem volt, aki nála intenzívebben beszélt volna a jelenről. Az örök jelenről. Szinte minden gondolatmenetét „aktualizálta", szinte minden történeti okfejtésével a jelenhez szólt hozzá. „Reflexív szellem", írtam róla valamikor, ebben a reflexivitásában alighanem ő maga is korának gyermeke volt, mint ahogy sokan azok vagyunk. Az a valamikori létező világ nevelt bennünket arra, hogy a mindig aktuális jelenről gondolkodjunk, ahhoz szóljunk hozzá, mindig az aktuális helyzetet elemezzük, értelmezzük. Miért történt ez így? - kérdezem. Alighanem azért, mert nem csak meg akartuk változtatni azt a világot, hanem hittünk is abban, vagy inkább azt mondom, sokan hittek abban, hogy az a valamikor létezett világ megváltoztatható.

Természettudós volt, sokáig orvosként dolgozott, ismerte a lehetségest és a lehetetlent, mégis az érzelmei irányították. A barátság, a hite határozta meg, hova ad írásokat, kinek bocsájt meg, ki az, akinek a véleményét elfogadja, s ki az, akivel vitatkozik vagy szembefordul, igaz, néha az orra alatt mormogva azt is megmondta, hogy ennek vagy annak igaza van, akkor is, ha ő nem szereti, vagy éppen fordítva. Ellentmondás lett volna ez? Nem hiszem, inkább azt mondom, hogy a racionalizmus és az érzelmek vállalása nála kiegészítette egymást.

Egyszer jártam nála, a lakásában. A szelídsége lepett meg, az a szelídség, amivel a feleségéhez fordult. Ez az ember mindig az indulataiban élt, a negatív vagy a pozitív indulataiban, a közélet mindkettőt kialakította nála, otthon viszont nyoma sem volt ezeknek az indulatoknak.

112