Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Füzi László: Töredék (Vekerdi Lászlóról)

Az életben ő is a szépséget kereste. A szépséget hol egy gondolatban, hol a gondolat és magatartás kapcsolatában találta meg. Tőle tanultam meg tisztelni a vásárhelyi Fő tér szépségét, az alföldi égbolt kékjének csodáját. „Csodálatos kéken ragyogott felettünk a hatalmas égbolt, ez az, aminek hiányát nem képes megszokni házóriások vagy hegyek-dombok közé szorult alföldi ember", írta egyik írásában. Ha többet beszélgetünk, akkor tőle tanulhattam volna meg Olaszország szépségének csodálatát is. Felejthetetlenül mondta Áginak: „Hallom, Maguk is jártak Itáliában..." Abban, ahogy az Itália szót kiejtette, benne volt minden, amit az ottani világ iránt érzett.

Számomra az egyik legszebb gondolatmenete az, amit az utolsó Németh László-regény, az Irgalom befejezéséről írt. „Németh a parciális szintekre szakadozottságtói talált vissza regényírásában a népmese egyetemes idejéhez, ami - mondani sem kell - nem azonos az emlegetni szokott »időtlenséggel«. A konkrét időben játszódó történet a népmesében mindig megtörténhet, bár sohasem fog megtörténni, tudjuk jól. Nem fog megtörténni, mert nem a megtörténés az értelme, hanem a helyzetértelmezés. Éspedig majdnem kivétel nélkül olyan helyzetértelmezés, amely nem zárja ki eleve a reményt. Tündér Ilona ugyan nem fogja soha nagy bajából kirántani a királyfit, mint ahogyan Kertész Agnes sem fogja soha futni tanítani Halmi Ferit, tudjuk jól. De a sánta emberiség itteni pici darabjának az adott időben igenis hirdeti a reményt, hogy ennyi sántaságtól még lehet futni, ha bicegve, ha »rohanj, János« módjára is. A remény az egyetemes időből átsugárzik a konkrét helyi időbe és megteremti a jövő - jövőnk - jelenét. Vagy illúzióját?"

írásaiban ott van ennek a briliáns gondolatmenetnek a kiegészítése is, amit az magyaráz, hogy tudta, a tökéletességgel nem lehet együtt élni. „Nem mindig a legnagyobb műalkotások tetszenek az embernek legjobban - mondta. - Az Abafi meg a Nagy idők, nagy emberek pl. bizonyosan nem tartoznak a világirodalom legnagyobb regényei közé, nekem legkedvesebb olvasmányaim mégis. S ha bánatos vagyok, nem a Háború és békét vagy a Bűn és bűnhődést veszem elő, hanem a Napraforgót, az N. N.-eí, a Három Királyokat, vagy éppen az Álmoskönyvet. Ha tetszésen múlna, Németh regényei közül az Őrülteket (az Égető Eszter eredeti, találóbb címe) meg a Kocsik szeptemberbent választanám. Pedig tudom, hogy a Gyász, s az Iszony, s mellé harmadiknak, az Irgalom a magyar regényírás csúcsa."

Előfordult, hogy más módon egészítette ki a történeti gondolatmenetet. Németh politikai gondolkodásáról a következőket írta: „Nem szabad átvenni az ellenség gálád harcmodorát, hirdeti. A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni, s ezt kell szembeállítani az erőszakkal. Mindenekfelett pedig »szolidárisnak« kell lennünk azokkal, akik itthon minálunk s azon túl az egész világon a mi kisebbségi harcunk részesei. Ezt tartom én az igazi népiségnek. A nép nevében óriási gazságokat követnek el a világban. Az ő nevében töltik meg a legborzalmasabb tömegsírokat. Az azonban, aki a népből zsarnokká, hóhérrá, az élet erőszakos szabójává dobja föl magát, már nem szép, hanem épp olyan motorizált ember, mint aki föntről szakadt embertársai nyakába. Én azonban a néppel tartok, akik - milliós szórványaikon - mindig lenn fognak maradni. Lenn tartja őket, hogy nem kaphatók és nem alkalmasak a mai hatalmi módszerekre. Ezzel a néppel menjünk mi együtt. Naivitás? Csak addig, míg fel nem ismerjük, hogy a világ túlnyomó többsége jogfosztott, azaz kisebbségi állapotban él. A minőség forradalma az ő felkelésük

111