Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Füzi László: Töredék (Vekerdi Lászlóról)

A nyilvános ütközések kiiktatódtak a társadalom életéből, mindent hátulról, alattomosan intéztek el.

Néha szó szerint elintéztek mindent.

Magányos volt, mondom, mégis mindig kis köröket szervezett maga köré. Nem csak őt, ezeket a köröket sem ismertem teljes egészében. Visszafelé kellene követnem az életét az időben ahhoz, hogy lássam az általa megteremtett kapcsolati hálót. Nem teszem ezt meg, mert nem tudom megtenni, az életét nem láttam azzal a részletességgel, hogy erről beszélhetnék. A nyolcvanas évek közepétől ismertem személyesen, azt láttam, hogy három lapot, három akkori lapot, a Tiszafáját, az Új Forrást és a Forrást éppen az ő személye kapcsolt egymáshoz. Azt is láttam, hogy szoros kapcsolatot tartott a „természettudományos" lapokkal, a Természet Világával és az Elet és Tudománnyal címet viselő lapokkal, rajtuk keresztül sok fontos tudósról és sok fontos könyvről írhatott. A Forrás és a Természet Világa közötti kapcsolat is az általa teremtett háló alapján jött létre.

Összetett alkatú ember volt. Mások írói életművet teremtenek az ilyen alkatra, írt ő is, szépirodalmat is, de ezt a hajlamát elfojtotta magában. Tudományos, szak- és esszéírói életművet teremtett, de egész életében az alkata irányította.

Az előbb jellemeztem az életművét, azt hiszem, rosszul tettem, a hagyományos szavakkal, kifejezésekkel nem lehet leírni azt, amit megteremtett.

Felismerhette, hogy a mi korunk már nem biztosítja az alkatok kibontásának lehetőségét, nyilván ezért fejezte ki önmagát a tudomány történetén keresztül.

Összetett alkat: számomra ez az ellentmondások egy alkatba sűrűsödését jelenti. Bárhol ütöm fel az írásait, egymással ütköző jelenségeket, kifejezéseket veszek észre. „Németh László gondolkozásának leginkább bartóki vonása az, hogy tudta: a való megközelíthetetlen az igazság megátalkodott szeretete nélkül" - mondta Németh Lászlóról. A Nádor Tamásnak adott interjúban, a Galilei-könyv után mondta: „Nem biztos, hogy föltétlenül azt kell követni, akinek igaza van. Mert a világ nem csak ilyen, de nem is csak olyan vagy amolyan. A világ véletlenekből áll. Divatosan fogalmazva: mindez valójában determinikus káosz, mi több, a fraktálgeometria játékaiból tevődik össze. Ezért is kell a jó előre kijelölt útról letérni. Ezért kell merni eltévedni."

Életét számos vonatkozásban valóban a véletlen irányította, a nagy váltások mögött sokszor húzódott meg a véletlen. Egyről maga is beszélt, a nevével összekapcsolódott, A véges végtelen címet viselő rádiós előadás-sorozatáról ezt mondta Staar Gyulának és Herczeg Jánosnak: „Az is a véletlen műve volt. A Magyar Rádióban egy kultúrtörténeti vetélkedőt tartottak diákoknak. Meghívtak zsűritagnak, János fölfigyelt az ottani »szereplésemre«, megjegyzéseimre, értékeléseimre. Hívott, üljünk le a Rádió büféjében egy kávéra, s ott rábeszélt erre a sorozatra."

Nem tudom, szabad-e bárkiről így, őt kívülről nézve írni. Nem tudom, írhatok-e Laci bácsiról így, őt kívülről nézve, amikor barátságunkat, közös munkáinkat éppen az érzelmi azonosulás jellemezte.

Vekerdi Lászlót leginkább a tudásáért, az általa megszerzett és állandóan készenlétben tartott ismeretanyagáért tisztelték. Én a szellemi és emberi azonosulást éreztem benne mindazokkal, akiket szeretett. Legfontosabb kifejezése a közértelmesség volt, leginkább a közértelmesség szintjének csökkenését nehezményezte.

110