Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Schiller Róbert: Egy lírikus halálára
Egy lírikus halálára Vekerdi László emlékezete Miben hasonlít egymáshoz VII. Gergely, Berzsenyi Dániel és Thomas Babington Macaulay? A középkori pápa, a magyar költő és az angol esszéíró? Természetesen semmiben. Kivéve azt az egyet, hogy Németh László mindhármukról írt: történeti tanulmányt, színdarabot, életrajzot, és ettől mindhárman igen-igen hasonlatosakká váltak egymáshoz. Annyiban legalábbis, amennyiben a szerző önmagához, Németh Lászlóhoz érezte hasonlatosnak mindannyiukat. De fel ne cseréljük az okot az okozattal! Németh azért írt róluk, mert már eleve magához hasonlatosaknak ismerte meg őket. Egyiket erkölcsi igényében, a másikát alkotói magányában, a harmadikat olthatatlan olvasási lázában. Úgy közelített, azért közelített alakjaihoz, hogy a saját eszményi céljait, ideálképét, önmaga fölötti emberi és alkotói modelljét megfesthesse. így tekintve, ezek az adataikban és részleteikben rendkívül megbízható, filológiailag alapos, az ábrázolt kort híven megjelenítő írások lírai alkotások. Szándékukban líraiak. Az enciklopédikus felkészültségű tudománytörténész, a kutató orvosból a befogadás lángelméjévé lett olvasó, a csodás szorgalmú tudásterjesztő, Vekerdi László, Németh Lászlónak volt tanítványa, hű segítője, bátor követője. Erről Németh Lászlónak nem egy hálás megjegyzése tanúskodik, szólva „a legkiválóbb receptív elméről", és a másik oldalról ezt bizonyítja Vekerdinek Némethről szóló, nehéz időkben megjelent, a hatalom keserűen érteden rosszallását kihívó könyve. A gyász órája nem az áttekintő elemzésé. Vekerdi terjedelmes és igényes életművét különben sem volnék képes minden szögletében: a középkori várostörténettől a mai magyar irodalomig, az antik matematikától a kortársi tudományfilozófiáig terjedő analíziseit, ismertetéseit és vitáit akár a legszerényebb értelemben is méltatni. O maga a legszívesebben azt állította magáról, hogy ő a tudománytörténet történésze. A saját tevékenységének ez a szerény (szerényen csengő) meghatározása, azt hiszem, a Mester példáját tükrözi. Mert ő is lírikus volt. Azt a mozzanatot akarta megtalálni, ahogyan az ész megérti a természet jelenségeit, majd az elemző intellektus rendet tesz a megértés elemei között. Minden részlettanulmányában, vitájában ezt kutatva, a maga harcait írta meg: azt, ahogyan ő próbálta egyre jobban, egyre mélyebben megfejteni a tudományos gondolat kibontakozását. A történetek történeteit elemezve a saját gondolkodásának a történeteit írta meg. Harminc éve lesz annak lassan, hogy a Természet Világa megkérte, próbálná „néhány könnyed tudománytörténeti példával illusztrálni, hogy a tudományok fejlődésében milyen gyakran nőttek ki jelentős eredmények és elméletek a maguk korában alig elfogadott vagy éppen megvetett és perifériára sodort elképzelésekből". Az esszéírásnak ezt az „alkalmát" látható örömmel használta ki. „Tévedni tudni illik?" - kérdezi 94
