Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Weszely Tibor: A Bolyaiak vonzásában (Vekerdi László és a Bolyai-kutatás)

Bárki felteheti a kérdést: miért éppen a Bolyaiaknak tulajdonítunk ekkora fontosságot? Válaszként ragadjunk ki két, máig is érvényes megállapítást.

A Bolyaiakról szóló első monográfia írója, Bedőházi János 1897-ben megjelent A két Bolyai című könyvében olvashatjuk:

„A jelen évezred kezdetétől e század elejéig végig lapozva az exact tudományok történetét Gerbert-től (II. Sylvester pápa, aki 1000-ben Szent István királyunknak a koronát is küldte), egész Faraday-ig és Abel-ig, mintegy hétszáz nevet számíthatunk össze: közöttük olyanokét, akik óriásként válnak ki a folyton előre törekvő emberi szellem küzdterén, mint egy Galilei, Kepler, Newton, Descartes, Leibniz, Gauss, Lavoisier, ... E hosszú időn, nyolcszáz éven át, magyar nevet egyetlen-egyet sem találunk, csak éppen a végén, s az első név, amellyel a magyar nemzet e tudományok történetében feltűnik, az, amely e könyv címlapján áll."

Szénássy Barna ezt két emberöltővel később, A magyarországi matematika története, 1970-ben megjelent könyvében így fogalmazza meg:

„Matematikatörténetünk reformkorát elsősorban a két Bolyai tevékenysége határozza meg. Sokan vallják, hogy a Bolyaiak előtt igazában nem is beszélhetünk magyar matematikáról. Ez, ami a tudományos alkotást illeti, bizonyos mértékig igaz is. E téren a két Bolyai nevéhez a fejlődésnek — felszínesen nézve szinte előzmények nélkülinek látszó - robbanás- szerű változása fűződik."

Ezek után bátran továbbkérdezhetjük: vajon mi megtettünk mindent a Vekerdi László által is említett problémák megelőzésében? A válasz lesújtó. Ma már ismert tény, hogy a Bolyaiak „felfedezésében" nem mi, magyarok jeleskedtünk. A 19. század második felében a külföldiek kultúrdiplomáciai nyomására volt szükség ahhoz, hogy felismerjük János remekművének, az Appendix nek a jelentőségét. Eötvös József - az MTA akkori elnöke, valamint vallás- és közoktatásügyi miniszter miután megkapta Boncompagni levelét, a következő sorokat írja fiának, Eötvös Lorándnak:

„A napokban levelet kaptam a Római Akadémia matematikus osztálya elnökétől, melynek örültem és elszomorodtam egyszerre, s melynek tartalmából most sem tudom, büszkék legyünk-e reá, vagy piruljunk. Az elnök tudósít, hogy ugyanazon postával Bolyai Jánosnak és Farkasnak Rómában kijött biographiáját küldi..., melyhez Bolyai Jánosnak a paralelák teóriájáról írt kisebb munkája olasz és francia fordításban csatoltatott. Ez a munka állítólag a római tudósok nézete szerint a legnagyobb, mi a matematika körében a század alatt történt... Boncompagni csak azért fordult hozzám, mert biztos tudomást szerezvén, hogy a két Bolyai irományai Marosvásárhelyen vannak, három év óta mind ő, mind a bordeauxi és a párizsi Akadémiák tízszer írtak a marosvásárhelyi kollégiumhoz, de még választ sem kaphattak, s most - meg lévén győződve, hogy ilyen lángész irományai közt sok becses jegyzet lesz - azért fordultak hozzám, hogy az irományokra kezemet tegyem... És ez az ember soha nem volt akadémikus, Erdélyben félbolondnak tartatott..."

A nagy műveltségű író közbenjárása kellett ahhoz, hogy Bolyai János kéziratait 1869 végén Marosvásárhelyről elküldjék a Magyar Tudományos Akadémiához átnézés végett, melyek 1894 júniusában kerültek vissza eredeti helyükre.

Az előbb elmondottakra Vekerdi László is kitér a Bolyai János a matematikában és a történetírásban című tanulmányában:

86