Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Simoncsics Péter: Egy szabad ember emlékezete
san elsajátíthatják. Az osztrákoknak ott van a hatalmas német nyelvterület, és mögötte Skandinávia, Anglia, Írország. És mindre igaz, lévén indoeurópaiak, hogy angolul könnyen megtanulnak, mert csak saját nyelvük szavait kell angolra váltani, és ott is sok az átfedés, máris pötyögnek angolul. Nekünk azonban nulláról kell kezdenünk az idegennyelv-tanulást, akár angolról, németről, franciáról, illetve bármelyik szomszédunk nyelvéről legyen is szó. Jellemző Vekerdi László elfogulatlanságára és jóhiszeműségére (közbevetőleg: e két tulajdonság nélkül - éles ész ide, hatalmas memória oda - valódi megismerés nem lehetséges), hogy mesterül olyanokat választott, akiket a tudós- és írótársadalom vagy kirekesztett, vagy megbélyegzett, sőt, akik egymást sem szívelték, mint például Fülep Lajos Karácsony Sándort. Ő mindegyiket a maga koordinátarendszerében értékelte, tudta, hogy jelentőségük éppen abban áll, hogy össze- mérhetetlenek (incommensurabilisek). Egyéniségük különbsége ellenére Vekerdi László mindegyikhez megtalálta az utat. És ha kellett (és mindig kellett!), kiállott mellettük. Kiállott Németh László mellett egy olyan korban, amely kritikusi krédóját az állatidomároktól kölcsönözte, amelyet leginkább „a kijelölte, vagy még nem jelölte ki helyét az irodalmi életben" frázisok közti választással lehetne jellemezni. A Staar Gyula készítette életinterjúból kiderül, hogy mennyire keze alá dolgozott Németh Lászlónak a Bolyai-drámák írásakor, amibe az is belefért, hogy ő maga is írt egy Bolyai-drámát, ami azóta sajnos elveszett. (Micsoda teremtő erő! Micsoda pazarlás!) Fülep Lajossal már java férfikorában hozta össze a sors és Fülep hűséges tanítványa, Fodor András. Fülep Lajosban az itáliai reneszánsz művészet és irodalom ismerőjét, a nagy műveltségű és világos elmét, kiváló stilisztát tisztelte és - eltűrte mint autoriter kultúrzsamokot. Egy negyedik mesteréről is illik szólnom, Sántha Kálmán (1901-1956) agysebész és neurofiziológus professzorról, akinek munkásságát egy a Valóság 1968. évi 11. számában megjelent írásában foglalta össze. Az agykutatásnak, az afáziakutatásnak (és így végső soron a kognitív nyelvészetnek) ez a korát messze megelőző tudósa is bekerült így Vekerdi László „kirekesztettek pantheonjába". Hol lehetne tudományunk, ha ezek a méltatlanul mellőzött, megbélyegzett, életükben holttá nyilvánított és korán halálba kergetett nagyszerű tudósok és tanárok, az 55 évesen meghalt agysebész Sántha Kálmán, a 37 évesen meghalt matematikus barát, Szele Tibor, a 61 évesen meghalt pedagógus, Karácsony Sándor és a szintén 61 éves korában meghalt nyelvész, Laziczius Gyula megfelelő védelmet és támogatást kaptak volna ahhoz, hogy zavartalanul dolgozhassanak? Vekerdi László társadalmi elkötelezettségére jellemző, milyen nagyra értékelte a „jó közösséget", amelynek leírását Veres Pétertől kölcsönözte: „Ahogyan Veres Péter (mai »versenyképesség-centrikus« világunkban nem ártana figyelni rá) megfogalmazta: »az igazi jó kollektívákban, ahol a /elsőbbség nem szólt bele, hogy kik legyenek a közösség tagjai és vezetői, vagyis a kubikusoknál és más szakmányszerű vállalkozócsoportoknál, olyan jó közösségek is tudtak kialakulni (a rosszak mindig felbomlottak), amelyekben már nem lelte a helyét a rosszfajta ember, még ha véletlenül bekerült volna is. Vagy megszokott, vagy megszökött. Az ilyen csapatokban olyan jó, emberies légkör alakult ki, amelyre kevés a barátság szó, mert az csak személyhez kötött, és elfogultságokkal, részrehajlásokkal keveredhetik. Testvérinek se mondhatom, mert abban is ott van az érzelmi 71
