Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Simoncsics Péter: Egy szabad ember emlékezete
túlzás, a részrehajlás. Nincs más szó rá, mint »jó közösség«, amelyben az előbb említett elv, a spontán, magától értetődő jog és igazság a törvény." (Nincs megadva, hol írta ezt Veres Péter. Vekerdi László: Ilia. írások 70. születésnapjára. Bába Kiadó, Szeged 2004: 9-10.) Sokan fölvetették már, hogy miért is nem kapott katedrát Vekerdi László valamelyik egyetemen, amikor megérdemelt volna hármat-négyet, és miért is nem tartotta őt méltónak az Akadémia arra, hogy tagjai közé válassza. Megmondom: az egyetemek is, meg az Akadémia is azon az alapon állott (és áll ma is), amin a személyi igazolványát kiállító rendőrhivatalnok: Vekerdi Lászlónak „nem volt szakképzettsége, nem volt megfelelő kvalifikációja". Elterjedt róla, hogy nehéz ember, akitől félni kell, mert nem tisztel rangot, tekintélyt. Lehet, de írásait átnézve én csak azt látom, hogy szinte csak dicsér, csak olyasmit és olyasvalakit vesz tollára, amit vagy akit dicsérni lehet, mindenütt és mindenben a jót keresi, és ha megtalálja, lelkesen propagálja is. Tragikus mulasztása társadalmunk elmúlt húsz évének, Vekerdi Lászlóval kapcsolatban ebből legalább az első tíznek, amikor még volt benne erő és tennivágyás, hogy az ölünkbe hullott szabadsággal nem élt, nem is akart élni, minthogy nem kínálta meg egyetemi katedrával, akadémikusi stallummal, bár az igaz, hogy egy vállalati középvezető végkielégítésének tizedével mérhető Széchenyi-díjat azért kapott. Lehet, hogy nem is vállalta volna, mert „ahogy egy fecske nem csinál nyarat", úgy egyetlen katedra nem csinál egyetemet. Tudjuk, hogy volt élettörténetének egy olyan szakasza, valamikor a 70-es évek táján, amikor egy ideális egyetem létrehozásának gondolata komolyan foglalkoztatta, de akkor annak nem volt realitása. Az ún. rendszerváltozás után (vagy rendszer- változtatást illene mondanom? Inkább maradok az ölünkbe hullott szabadság elpazarolt ideje kifejezésnél) ugyan gomba módra nőttek ki a földből a különböző állami, magán, és egyházi „egyetemek", de senki illetékesnek nem jutott eszébe, hogy talán meg kellene kérdezni Vekerdi Lászlót arról, hogy milyen is az igazi „universitas" (Itália, Franciaország, Anglia művelődéstörténetének alapos isme- rőjeként ezt nála jobban nem tudta senki), hogy talán az ő tanácsára hallgatva létre kellene hozni egy „mintaegyetemet", ami aztán húzhatná magával a többit. Hozzáértése nemcsak az egyetem fölépítésében lehetett volna segítség, de személye vonzóerő lehetett volna a professzori kar kialakításában is, szociális érzékenysége garancia lehetett volna arra, hogy körötte „jó közösség" alakul majd ki, és pedagógusi személyisége kiváló diákokat vonzott volna az egyetemre. Ehelyett a központi kormányzat „akkreditációnak" nevezett - végső soron - könyvelési bűvészkedésbe kezdett, „bolognai reform" címén pedig az egyetemi és főiskolai színvonalat lefelé nivellálva züllesztette valamiféle „kötelező minimummá", amikor a középiskolát végzett tömegeket - végeredményben válogatatlanul - beengedte az egyetemek és főiskolák falai közé, nehogy azok az utcán lézengő munkanélküliek számát gyarapítsák. A „bolognai folyamatnak" ez az egyetlen pozitívnak nevezhető vonása, aminek persze semmi köze az „universitas" eszméjéhez, és az ifjúság sorsát csak rövid távon rendezi el: így később lesznek munkanélkülivé. És közben hagyták, hogy a szakoktatás összeomoljék: nincsen rendes lakatos-, asztalos-, esztergályosképzés... 72
