Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Simoncsics Péter: Egy szabad ember emlékezete

Tudósként igazságkereső volt, orvosként embertársai gyógyításának szolgálatába állott, irodalomtörténészként a szépség titkait kutatta - azaz teljességre törekedvén „szent" volt, amire bizonyság egész életpályája: gazdagság, karrier nem érdekelte. Olykor megélhetési gondokkal küszködött, pl. amikor lelkiismereti okokból otthagyta rákkutatói állását az Országos Onkológiai Intézetben, egy ideig állás nélkül tengődött. Ekkor az ókortörténész Szabó Árpád javaslatára Rényi Alfréd, az MTA Matematikai Kutatóintézetének igazgatója segített rajta azzal, hogy bevette intézetébe könyvtárosnak, de - minthogy éppen akkor könyvtárosi státus nem állott rendelkezésére - csak „takarítóként" vehette őt állományba. Éppen akkor járt le Vekerdi László, pontosabban Dr. Vekerdi László személyi igazolványának érvényessége, s elment a rendőrségre újat csináltatni. A törzsőrmester, amikor meglátta a benyújtott munkáltatói igazolásban „takarítói" beosztását, törölte doktori címét, mondván, hogy ehhez a beosztáshoz nem jár doktorátus, és beírta igazolványába, hogy „szakképzettsége: nincs". Amivel, Terts István elmondása szerint, még évizedekkel később is nagy társaság előtt - Épatez les bourgeois! - kajánul „dicsekedett". (A történetet megtörténte után nem sokkal barátja feleségétől, Kontra Györgyné Kozma Ilonától hallottam.)

Akárhol ütöm föl könyveit, mindenütt mellbevágó állításokkal találkozom: olyan fölismerésekkel, amelyek ismert, sőt közismert dolgokat állítanak új megvilágításba, addig ismeretlen összefüggésekre mutatnak rá, s amelyek egyedül az ő szemszögéből pillanthatok meg. Például Szentkuthy Miklósról ezt írja: „Mert az a mérték, amit Szentkuthy az Odüsszeiában fölfedezni vél és dicsér, őrá bizonyosan jellemző; a montázs villódzásában, meglepő társításokba törve a meghökkentő meghatározások sűrűjében, a hatásos hasonlatok hullámain, a tündér szójátékok csodaerdőjében és az ész akrobatamutatványai közepette oly természetesen viselkedik minden egyes mondata, mintha egy meghatóan szolid irodalomtörténeti habilitációból lépett volna ki: »de milyen biztos arányérzék kell ahhoz, hogy az egészből mégse legyen Offenbach-féle mitológiai kabaré«. Igen, milyen biztos arányérzékre, már majd' aszkétikus szigorúságra vall például, hogy az egész könyvben egyetlenegyszer, a 131. oldalon [a Prae-ró'Z van szó!] az a nagyszerű »(hehehe!)«, kötetnyi kritikai monográfiáknál tökéletesebben jellemezve egy »szellemtörténeti szituációt« (hehehe!). Ez az arányérzék, ez a mérték, ez az »ízlés« - mondjuk ki, noha félve, hiszen annyira kompromittálták ezt a szép szót - egészen ritka mifelénk, és miatta egymagában különleges jelentőségű Szentkuthy kötete, aminthogy a mérték jelenléte is egészen különleges jelentőségű Szentkuthy kötetében. Enélkül elképzelhetetlen üdítő (idült iróniahiányban szenvedő irodalmunkban valóságosan gyógyszerként ható) iróniája. Mert humoristával természetesen bőven (tán túlságosan is bőven) meg vagyunk áldva, azonban az iróniához más is szükséges, először is olyan intelligencia, mint a Szentkuthyé, aztán olyan egészséges nonsense-érzék, azután arányérzék, ízlés, aztán még valami nagyon fontos, amit nehéz lenne pontosabban meghatározni annál, hogy - irónia, hiszen »az emberi nyelv nem arra való, hogy mértani tökéletességgel fogalmakat határozzon meg, sőt erre a leg- és legkevésbé alkalmas« , az irónia pedig épp az emberi nyelv legjellemzőbb tulajdonsága (a matematika épp ezért - fájdalmasan és szégyenteljesen - szükségképpen nélkülözni kénytelen az iróniát, és elképzelni sem lehet elkeserítőbb elnyomorodást, mint hogy egyszer az emberi nyelvet a computerek embertelen blablája váltja föl)." (Szentkuthy „meghatározásai és szerepei". Első megjelenése Híd,

69