Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Voigt Vilmos: A türelmetlen géniusz

sei. A konferencia első adódó szünetében (pillanatában) meg is szervezte, hogy egy-két ember ruccanjon át az örvényesi ipari műemlék vízimalomhoz, amely akkor igazi ritkaságként magántulajdonban volt. Minthogy sokaknak ellenállhatatlanul szuggerálta a malomlátogatás ötletét, végül is majd mindenki ott volt. A helyszínen már egy másik előadást tartott - új felismerésekkel. Hát még a visszaúton Pestre (a konferencia vége előtt, mert azt már megunta)! A legfrissebb nemzetközi irodalomra hivatkozott - amit persze csak ő ismert, és a Balatonon utána sem tudott nézni, de erre nem is volt szüksége, bámulatos olvasói memóriájával újból és újból össze tudta rakni ezeket, mintegy az akkor még fel sem talált Rubik-kockaként. (Minthogy nem emlékeztem arra, Tihanyban miről adott elő, utánanéztem a konferencia tekintélyes méretű kiadványában. Itt nincs írása. Arra gondolok, leginkább Jancsó Miklós filmjeinek jelképrendszerének vitájához szólhatott hozzá.)

Szuggesztív tudománynépszerűsítő volt. Megint alighanem csak kortársaim értik, ha azt írom: ugyanúgy, mint Anghi Csaba, Öveges József, Benedek István (és még egynéhányan mások). Bár tőlük nagyon is különbözött abban, ahogy ő a tudományról beszélt. Ő ezt nem kedves anekdotákban mutatta be, nem állatkölykök hancúrozásáról beszélt, és nem is csak a középiskolai szertárban elvégezhető kísérletek megcáfolhatatlan törvényszerűségét képviselte. Ő rögtön az elméletet, a tudomány logikáját (és etikáját) mutatta fel. Nem magát állította előtérbe. A tiszta tudomány szólalt meg műsoraiban. És nem hazudott, nem blöffölt. Olyasmiről nem beszélt, amihez nem értett. Noha született ellentmondó volt, aki rögtön megkérdőjelezte, amit előtte más mondott, ám mindig valamilyen új, szintetikus és megbízható ismeret felmutatásának érdekében tette ezt. Beszélgetőpartnerét nem alázta meg.

Nyilván személyes motiváció miatt is, a meghurcolt, félreállított emberek mellé állt. Olyan népnevelő elánnal beszélt róluk, mint Karácsony Sándor vagy Németh László szokta. És ő is úgy gondolta, ezek az „ügyek" az egész társadalmat kell, hogy érdekeljék. Mintegy példaképei folytatójának tekintette magát. Ő is egész nemzetét akarta felemelni. Az „egész" szó itt igazán fontos. Gyakran megemlítik, az Akadémiai Könyvtár beszerzési osztályára kerülve mennyire hatékony volt a modern nyugati könyvek hozzánk bejuttatásában. Ám a kortársak még ennél is többre értékelték, hogy Erdélybe és más, határainkon túli magyar intézményekbe mennyi magyar könyvet juttatott el - legtöbbször furfanggal és leleménnyel. Nem véletlen, hogy külföldi magyar tudósok Budapesten legelőször hozzá mentek könyvekért. Hálából a Korunk Könyvek sorozatában jelent meg A matematikai absztrakció történetéből című zsebkönyve (1972). Mint oly sokszor, itt is ravaszul kezdi a könyvet: szinte riogatja az olvasót, milyen bonyolultnak tartott témába vágta a fejszéjét. Hogy aztán élvezetesen kalauzolja végig az OLVASÓT az ókori Egyiptomtól a kortárs matematikusokig. Ma is lebilincselő olvasmány.

Viszont mára szinte „vulgármarxistának" hat, ahogy az elméleti matematikát mindig a kor társadalmi igényeihez kapcsolja. Például a valószínűségszámítást a világkereskedelem könyvelésének kibontakozásához. Gondolom, mosolyogna e minősítésen - hiszen ő aztán nemhogy vulgár-, hanem semmilyen marxista sem

64