Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Voigt Vilmos: A türelmetlen géniusz

volt. Csak a tényeket ismerte el, és egy kicsit az „az isteni igazsághoz" közelebbinek tartotta a matematikát, mint amilyen az valóban. Ugyanis minél inkább elméleti egy tudomány, annál inkább megvan a maga „önmozgása". Azok a matematikai egyenletek ugyanis, amelyekkel később például a relativitáselméletet meg a kvantummechanikát lehetett leírni, nem igazában aktuális gyakorlati feladatok megoldására születtek meg, hanem a matematikusok érdeklődésének önmozgása miatt.

Kolmogorov számelméletét Puskin verseinek fonémastatisztikájára alkalmazta - ami azért nem kenyérkereső foglalatosság. A topográfia legismertebb problémái közé tartozik, hogy Königsberg (ma: Kalinyingrádnak hívják, ám ettől a probléma ugyanaz maradt!) hídjain végig lehet-e úgy menni, hogy a hidakat csak egyszer érintsük. Vagy: hány szín kell ahhoz, hogy egy kontinens politikai térképén minden szomszédos országnak eltérő legyen a színe? Amikor az 1960-as évek legvégén végre számítógépeket hoztak be Magyarországra, ha felmentünk a Központi Fizikai Kutatóintézetbe ezeket megnézni - hamar kiderült, hogy a legjobb szakértők állandóan sakkoztak -, persze számítógép segítségével és hasonló szovjet intézetek kibernetikusaival, akik sakkprogramját akkor még a volt világbajnok, Botvinnik irányította... Ennek sem sok volt a népgazdasági kihatása.

Vekerdi talán ifjúkorában is leginkább írónak készült. Az emberi képesség és értékvilág kifejlesztését tartotta később is feladatának, mintha mindenkitől és mindig katarzist várt volna.

Noha tekintélye évtizedek óta csorbítatlan volt, és utóbb még elismerő kitüntetések is hullottak mellére - mégsem eléggé. Különös, hogy 1989 után sem kapott tehetségéhez és látóköréhez méltó feladatot - mondjuk az oktatás tervezésében. Noha biztos azt mondták az ettől meghőkölők, hogy Vekerdi túl sok témával foglalkozik, meg akkor már „öregnek" is lehetett nevezni. Úgyhogy az utóbbi évtizedekben továbbra is csak a kibic szerepe maradt számára. És noha magam igazán nagy izgalommal vártam legutoljára megjelent könyvét - a 18. századi hazai pestisjárványokról -, azért Vekerdi géniusza ennél fontosabb témában is megszólalhatott volna! Egy didactica magna megírásához nála semmi sem hiányzott, csak az alkalom... Egyébként a hihetetlen munkabírású ember élete végéig mindig talált magának fontos elfoglaltságot. Csak hát kaphatott volna ezeknél hatékonyabb feladatokat is.

Simonyi Károly nagyszerű fizikatörténete jelzi, kortársai között mások is felfedezték, hogy műveltségünk mégiscsak homogén kellene hogy legyen... Ám Vekerdi halálakor rögtön az jut eszünkbe, hogy igazi utód, igazi tanítvány nélkül maradt. Természetesen tudjuk, megváltozott a világ. A televízióvetélkedők korában már Vitray Tamás vagy Vágó István lett a tömegkommunikáció által igényelt polihisztor mintapéldánya. És akkor még nem is említettük a mára egyre szaporodó új „mintát": a mondanivaló nélküli beszédöntő gépeket, a csak magukról fecsegőket meg a babona és áltudomány (jó pénzért) terjesztőit. Vekerdi még a tudatlanságnál is jobban gyűlölte az áltudományt, a jópofáskodás érdekében csillogtatott tudást.

Noha kegyeletsértőnek tűnik, mégis azt kell mondanom: ezt a csatáját nem nyerte meg. Persze: nem ő forgatta a történelem kerekeit.

65