Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Terts István: "Az ember él"

„Az ember él"

„Hihetetlen energiával lobog benne az élet. Az az ember él. Hiába, hogy meghalt..." (1)

Egy már igencsak régen volt kerek születésnapján ezzel hárította el a köszöntést: „Épp elég igazságtalanság az, hogy meg kell öregedni és halni, miért kell erre még figyelmeztetni is az embert?!" Testi-lelki bajokkal sújtva, nehéz öregség után halt meg. Egy nehéz élet ért ezzel véget, melyre, azt hiszem, illenek azok a szavak, melyeket Kocsis István monodrámájában hőse, Bolyai János szájába adott (2): „az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja". O maga ezt így fogalmazta meg: „egész életemben bajban voltam, úgy tűnik, ez az életformám" (3).

Jó néhány baját persze nem kereste, hanem jött magától, például az olyan „önszorgalmú kutyáktól", akik még a szót is egymástól véve emlegették „az arcképfestő tévedésé"-t, meg „az enciklopédista tévedésé"-t; ezekről (valamint állásgondjairól és publikációs nehézségeiről) részletesebben szóltam a 80. születésnapját köszöntő Forrásban (4).

Életművét befejezte. A nem kevés szerencséseknek személyes emlékük is marad róla, a többieknek - még nagyjából a Gutenberg-galaxisban élvén - néhány fényképen, tévé- és hangfelvételen túl csak írásait hagyta. Barátja, Koch Sándor, aki egy évvel volt fiatalabb nála és pár hónappal előtte halt meg, így írt

(5): „Boldog vagyok, hogy személyesen ismerhetem őt, mert egyértelműen azok közé a (fájdalmasan kevés) embertársaim közé tartozik, akiknek megismeréséért érdemes volt megszületnem. Vekerdivel beszélni, írásait olvasni, előadásait hallgatni hasonlíthatatlan intellektuális gyönyörűség, szellemi öröm. Töltekezés tudással, tudománnyal és emberséggel. Ilyesmit akkor érez az ember, ha a régiek közül Szókratészt, Aquinói Szent Tamást, Erasmust, Galileit, Swiftet vagy Madáchot olvassa."

Bőven van mit tanulni tőle a következő nemzedékeknek, de sok mindent kell tennünk azért, hogy erre legyen módjuk (és persze késztetésük is).

Előbbiről, a tanulnivalóról hosszan lehetne értekezni; mivel én tanár vagyok és nyelvész, hadd emeljek ki röviden két olyan mozzanatot, amit különösen fontos Vekerdi-örökségnek tartok és amire szívesen felhívnám diákjaim figyelmét (az alkalom nem engedi meg, hogy megindokoljam a feltételes mód használatát).

Az egyik az a gondolkodásmód, amit „megfordítottnak", vagy talán inkább „megfordítónak" lehetne nevezni, és ami rendkívül fontos akkor, ha a dolgokat valamelyest már ismerjük és tovább szeretnénk lépni. Bibliográfiai adatok nélkül csak hadd idézzem pár kérdésfeltevését, megközelítési módját:

57