Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - VEKERDI LÁSZLÓ (1924–2009) - Terts István: "Az ember él"
Amikor Magyar Imre kevesellte az orvostanhallgatók általános műveltségét, Vekerdi arra kérdezett rá, hogy a nem használt, összefüggésbe nem illesztett ismeretekből ez a kevés is nem sok-e; Amikor a magyar Nobel-díjasok számáról gondolkodott, a közvélekedéssel ellentétben fordítva nézte a dolgot: nem is olyan nagy ez a szám, a szegény országok tehetségeiből több is telne; Apáczai munkásságáról szólva azt vizsgálta, mit hagyott ki forrásaiból, kora nyugat-európai műveltségéből, ahelyett, hogy mit vett át onnan; A tudományos ismeretterjesztésről szólva (beleértve a vitathatatlan színvonalú nagyokat is) folyton azt feszegette, hogy óhatatlanul hamis képet festve a tudományról jóval több kárt is okozhat, mint amennyi a haszna. A másik téma a nyelv ügye - anyanyelvé és idegennyelvé egyaránt. Maga mesélte, hogyan „tanult meg végre magyarul" negyvenes éveiben járva, miután Fülep Lajos (a maga nem éppen diplomatikus módján) ennek szükségességére figyelmeztette. (Gyakran elmesélte azt is, hogyan adta vissza neki első, szakmailag kifogástalan, de „meg nem írt" Valóság-cikkét Körösi József). Nyelvészekről vagy az anyanyelvi nevelésről szólva jelszavak és divatos egyoldalúságok nélkül „propagálta" Arany Jánost és Karácsony Sándort (egy ilyen írásáról Szépe György tesz említést e számbeli írásában). A klasszikus nyelvekből nyilván jól felkészítették őt iskolái, de az élő idegen nyelvekre és főleg annyi sokra, amennyivel életében dolga volt, már a maga erejéből jutott. Az Onkológiai Intézetben egy volt kollégája elmesélte nekem, hogyan jegyzetelt az intézeti „önképzőkörben" az igazgató is, amikor az ifjú munkatárs román és dán szakirodalomról is beszámolt. Aki olvasta az általa angolból és franciából magyarra fordított könyveket, annak eszébe jut Pázmány Péter elvárása a fordítóval szemben, hogy tudniillik úgy szóljon a szöveg, „mintha először magyar embertűi, magyarul íratott volna" (a nagy Vekerdi fordította francia könyvek ráadásul teljes értékű szépirodalomnak is tekinthetők mind az eredeti, mind a célnyelven!). Aki pedig olvasta az általa angolra fordított Rényi-könyvet, vagy pláne az általa eleve angolul írt hosszú és nehéz nyelvészeti tanulmányt, az igencsak megemeli a kalapját, még ha mai - igaz, nagyrészt egynyelvű - angolos időkben él is. Hát még, ha tudja: fordította Vekerdi magyar szerző embertelenül hosszú és nehéz (igaz, világhímeves) könyvét is németről angolra! A tanulság (diákjainknak mondanám) ugye nyilvánvaló? Most hadd foglaljam össze röviden, mit vélek én a magunk feladatának. Elsősorban is nem ünnepelni, nem példálózni kell vele, mivel, ahogy ő fogalmazott Gulyás Pálról szólva (6): „mintha maga se nagyon kívánkozna Pantheonon-belülre. Hiszen kívül a kék ég, madarak, fák, füvek, virágok meghittsége, belül a terek komor fensége, amit hiába próbál felvidítani a kupolacsúcs nyitott körén beömlő napvilág." Vekerdi nagyon sokat publikált (úgy számoltam, hogy első megnyilatkozásától haláláig - minden bibliográfiai tételt egy egységnek véve - legalább kéthetente jelent meg tőle valami). Nem hiszem, hogy sok kiadatlan kézirata lenne még abban a hagyatékban, mely most munkahelye, az Akadémiai Könyvtár kézirattárába kerül (bár lehet még olyan meglepetés, mint utolsó, a pestisről szóló 58
