Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Miskolczy Ambrus: A nyelvújítási viták metapolitikája (Kazinczy az egyéni szabadságért)
grammatizáló szabályozása.8 Kazinczy nem akarta, hogy az irodalmi nyelvre rákény- szerítsék egy alacsonyabb nyelvi szint normáit, amikor még az irodalmi nyelv sem állapodott meg. Ugyanakkor azt vallotta, hogy az irodalmi nyelvi szint határozza meg az alacsonyabb nyelvi szinteket, vagy legalábbis jótékonyan hat reájuk. Kazinczy tehát az irodalmi nyelv általánosan elfogadható normáinak kialakításáért és alapvetően a korai sztenderdizálás ellen küzdött, a nyelvfejlődésért! És nem egyedül, hanem sokan tették ezt, egymás ellenében harcolva és szövetkezve. Az 1800-as években társadalmi, táji, vallási hovatartozástól független - egykorú, a harc hevében született fordulattal élve - „nyelvfelekezetek" alakultak ki, amelyek az 1810-es években már nyilvánosan is összecsaptak. Ezeknek a nyelvújítási küzdelmeknek az értékelése ma sem zárult le. Kazinczy szerepe is vitatott. Lássunk néhány jellegzetes véleményt! Farkas Gyula, aki megpróbálta feltérképezni a nyelvfelekezetek táji és vallási kötöttségeit, így látta: „Az ellentétek szenvedélyes erővel robbannak ki, a magyar irodalmi élet nyílt pártokra szakad, ez a harc megakasztja a szintézisre irányuló fejlődés lassú menetét, de csak látszólag, igazában gyors befejezésre juttatja."9 (mindez „szükséges stílusrétegződés volt.) És így Négyesy László szerint: „Nyelvünk a fenség, a kellem, a jellemzetesség, a hajlékonyság változatait abban az iskolában tanulta meg, amelyet Kazinczy és társai nyitottak a prózai és költői előadásnak. Igaz, hogy Kazinczy túlságosan heroikus tornát végeztetett a magyar irodalmi nyelvvel, aminőn egy más nyelv sem ment keresztül. De ezzel inkább saját művei fennmaradásának ártott, ellenben felrázta a szendergő stílusérzéket."10 11 Horváth János az 1930-as évek egyetemi előadásaiban annak előrebocsátásával kezdte elemezni a nyelvújítási folyamat és Kazinczy jelentőségének történelmi összefüggéseit, hogy mindez „szükséges stílusrétegződés" volt. Történelmi fordulat: „...párhuzamba állítható ez azzal a stilisztikai felemelésével a latin nyelvnek, melyet a középkori latinon a humanizmus hajtott végre. A Kazinczyé a nemzeti nyelv humanisztikája". Csakhogy Kazinczy „az irodalom nyelvét elválasztotta a köznyelv- től", és „ezzel teljessé tette az elszakadást az irodalmi hagyománytól". Igaz, „a tespedésnek véget vetett, megbolygatta a történetalkotó erők nyugalmát, s egyéni egyoldalúságaival kihívta a kollektív erők (hagyomány, közönség) lassú ellenhatását. Újabb egyensúly és közízlés (valódi »szinkretizmus«) csak a nemzeti klasszicizmussal állt helyre"n — amelynek harcosa volt. A hagyományos irodalomtörténeti konszenzus képlete: valami megbomlott, de magasabb szinten új egyensúly alakult ki, hála Kazinczynak (is). Újabban ezt nevezik irodalomtörténetünk kazinczyánus szemléletének, amely ellenében megindult a már jelzett újraértékelés. Csetri Lajos szerint Kazinczy programja egyszerre dogmatikus és ellentmondásos, ő maga pedig a nyelvújítás irányzatai között „a viszálykodás szellemét" hintette el. Aztán amikor látta, hogy mindenki szembefordul vele, engedett dogmatizmusából, és így visszakerült „a modernizálódó magyar irodalom közös platformjára", de „csak az győz 8 Dániel Baggioni: Langues et nations en Europe. Paris, 1997. 84-88. 9 Farkas Gyula: A magyar romantika. Bp., 1930. 60. Farkas Gyula minél inkább távolodott Kazinczy korától, annál inkább igazodott a fajelmélet felé közelítő diskurzushoz, és aztán annak alakítója is lett. így sikerült diszkreditálnia azt is, amiben tárgyi és módszertani tévedései ellenére is úttörő lehetett volna. Kapitány Balázs: Farkas Gyula - mítosz és irodalomtörténet határán. Mítoszok nyomában... Mítoszképzés és történetírás a Duna-tájon. Szerk. Miskolczy Ambrus, Hausner Gábor. Bp., 2004. 332-340. 10 Négyesy László: Kazinczy Ferenc pályája. Bp., 1931.137-138. 11 Horváth János: Tanulmányok. Bp., 1956.129., 135-136. 24
