Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Miskolczy Ambrus: A nyelvújítási viták metapolitikája (Kazinczy az egyéni szabadságért)
belőle, ami a magyar irodalmi élet bontakozó romantikus irányú fejlődésének konszenzusával összeegyeztethető".12 Kétségtelen, Kazinczy tudatosan robbantotta ki a vitákat az egyébként meglévő különböző nézetek között. Az is kétségtelen, hogy nincs pontokra bontható részletes programja, mert ha ilyesmije lett volna, akkor az éppen saját programjának mondott volna ellent. Eljárását egyszerre jellemezte az integráció igénye és a harcias kritikai magatartás. Konkrét helyzetek kihívásaitól függött az, hogy miként járt el. Ha a magyar irodalom imázsáról volt szó, akkor Kazinczy kritikai szenvedélyét és egyéni ellenszenveit is igyekezett alárendelni valamiféle szenvtelen tárgyilagosságnak, és olykor még korábbi nézeteit is helyesbítette. Nem értett egyet azzal, hogy Révai Miklós a nyelv eredeti állapotát akarta visszaállítani, és ennek rendelte alá forráskiadó tevékenységét. Viszont Kazinczy maga is ápolta a régi magyar irodalmat, és elfogadta Révai Miklós nyelvtörténetileg megalapozott szóelemző helyesírási szabályait, jottista volt az ejtéshez való igazodást hirdető ipszilonista többség ellenében. (Látja — írja a jottista, míg az ipszilonista szerint az ejtéshez igazodó helyes alak: láttya. Az ipszilonista a közérthetőségre hivatkozott, csakhogy ez csalóka is lehet, mert mint Kazinczy mérgesen tette szóvá, lánya a hont hony-nak ejtette, mert honja helyett honnya alakot olvasott.) Kazinczy a legnagyobb rokonszenvvel figyelte, ahogy Révai kiadja a régi magyar irodalom klasszikusait, régi szavakat felelevenít, de amíg Révai a nyelvszokást akarta normává emelni, Kazinczy a szóalkotás szabadságához ragaszkodott. A nyelvtudósnak és a nyelvtudós emlékének kijáró tisztelet miatt a konfliktus elmaradt. Csakhogy Kazinczynak is meg kellett találnia a módot, hogy a nyelvműveléssel kapcsolatos nézeteit világosan kifejtse. Alkalom lett volna gyenge ellenfelet keresni, ez ugyanis a mai napig jól bevált szokás az irodalmi térben. Vulgaritással fenyegető, elmérgesedő vitákba viszont Kazinczy eleve nem bocsátkozott. Amikor a Mondolatban - az illusztráción - őt, mint „pannon énekfit” szamárra ültették és elindították a Parnasszus felé, ahol szabadkőműves templom ékeskedett, francia és angolos finomkodónak ható szavait purista szavakkal és szócsinálmányokkal keverték, akkor például erre a támadásra, mely az egész nyelvújítás szatírája volt, nem válaszolt. Igaz, erre olyan szakszerű kritikában, mint amilyet ő igényelt, nem is lehetett volna. (Kölcsey és Szemere Pál végezte el a „piszkos" munkát, amikor megírták a Feleletet.) Kazinczy pedig még nagyobb elszántsággal folytatta a - Négyesy által említett - „heroikus tornát". Ugyanekkor a hű barát, Kis János óvatosan figyelmeztette és óvta a túlzásoktól: „A nyelvújításban tovább érünk, ha lassan járunk. Amennyire lehet, észrevétlenül kell a nemesi vagyonban, a nyelvben kedvetszegő változtatást tenni, különben processusba [= perbei keveredünk, mely minden esetre soká foly még akkor is, ha reánk nézve szerencsésen végződik. A lassan járáshoz tartozik az is, hogy a tűrhető hibák ne egyszerre s tüstént orvosol- tassanak, s az újítások ne tétessenek a populáris írásokba. Az erőszakos revolúció a nyelvújításban annál szükségtelenebbnek látszik lenni, minthogy a nyelv hibáinak nincs az a természetek, ami az ország alkotmányai hibáinak van, hogy t. i. naponként rosszabbak lennének. Attól sem lehet tartani, hogy az újítások és jobbítások ideje a mi időnkkel egészen elmúlnék. Valamíg jó íróink írni fognak, mindig szépül nyelvünk, s annál inkább s annál észrevehetőbben fog szépülni, mennél nagyobb elmék lesznek az írók."13 Ebben a figyelmeztetésben egyben a Kazinczy nagyságának viszonylagosságára való utalás is benne rejlik. A széphalmi mestert gyötörte is kétely, és fordításprog12 Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? Bp., 1930, 97. 13 KFL XII. 241. 25
