Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
kínálkozó lehetőségét fedezte föl. Amikor pedig ez a lehetőség az aktualitások színpadán leszerepelt, maga az alapdiagnózis egyáltalán nem hatálytalanodott a szemében, csak a lehetőség reménye veszett el: „minket már csak egy isten menthet meg". Ezt az egész életművet meghatározó triadikus összefüggést persze Heidegger szisztematizáló ereje, a részletfölismerések gazdagságában megmutatkozó magasrendű kreativitása, s nem utolsósorban a tevékenysége terepéül választott absztrakt problémakezelés elfedi, sőt még az úgynevezett intellektuális baloldal számára is fölértékeli. (Ez a baloldal maga is egy negatív modemitástapasztalat szorításában alakítja ki tájékozódását.) Mindez azonban nem változtat a lényegen. Ami összetartozik, nem véletlenül, esetlegesen tartozik össze; a kapcsolódás egy ponton túl már szükségképpeni. Az életrajzírás szerepe e dimenzió értelmezésében és megértésében kivált fontos, mert - kilépve az irodalmi önelvűség bizonyos összefüggésben szükséges, ám mégiscsak mesterséges „gettójából" - megmutatja, hogy egy vakon továbbhagyományozódó poétikai attitűd és megoldás valójában milyen történeti konstelláció szülötte, s igazából mit képez le. Az éppen aktuális poétikai hagyomány eredetének ez a föltárulása pedig fölhívja a figyelmet a poétikai alakzatok valóságos, ám a mai mainstream irodalomtudomány számára teljességgel rejtve maradó szociokulturális funkciójára. A hagyomány igazi szerepe ugyanis abban keresendő, hogy bár szerepe átvilágítatlan marad, értelemszerűen mindig előzetes adottsága a jelen lehetőségeinek. S amikor egy hagyományt „választunk" (elfogadunk), ezzel egy másik, potenciálisan létező lehetőségről lemondunk. Egy-egy poétikai alakzatnak (vagy ezek egy adott, korspecifikus kombinációjának) elfogadása tehát nemcsak egy önmagába záródó irodalmi hagyománynak a továbbvitele, hanem egyúttal a születő mentális reprezentációk előzetes prefigurálása is: egy történeti út öntudatlan vállalása (s egy másiknak az implicit elutasítása). Azaz: egy sor, állítólag nem irodalmi összefüggés életrajzi föltárása és megértése voltaképpen a par excellence irodalmi kérdések valódi megértésének elengedhetetlen föltétele. A mű mögött mindig ott van az ember, a maga szociokulturális (történeti) beágyazottságával és meghatározottságaival. Az az ember, aki magánreakcióval is „hitelesíti" és megerősíti azt, amit ír, vagy - másik végletként - az az ember, aki igyekszik elrejtőzni, sőt teljességgel eltűnni műve mögül. A mű mögül eltűnni, „láthatatlanná" válni persze igazában nem lehet. A textualitásban, bár kódolva, jelen van az, aki e szöveg végső alakítójaként, az alkotófolyamat betetőzőjeként rajta hagyja kézjegyét. A „láthatatlan ember" műve azonban bizonyosan másféle, mint a művét önmagával is nyíltan hitelesítő alkotóé. Hogy mikor melyik típus aránya növekszik meg egy irodalmi mezőn belül, nem pusztán egyénlélektani kérdés, s önmagában is releváns jelzése egy komák, egy irodalom adott állapotának. 7 Az életrajzírás elvi lehetőségei és követelményei a mindennapi irodalomtörténészrutinban nyilvánvalóan csak részlegesen valósíthatók meg. Nemcsak azért, mert az életrajzíró a maga individuális-esetleges létezésében nem rendelkezik mindazzal a kvalitással, amelyet a munka - ideális esetben - megkövetel. De azért is, s azért elsősorban, mert munkáját mindig történetileg előföltételezett esetleges körülmények közt, a forrásadottságok és az előzetes ismeretek véletlenszerű föltételrendszerében végzi. Az életrajzírás nem természettudomány (science), nem maga alakítja ki működése megismételhető és ellenőrizhető föltételrendszerét, hanem „csak" él azzal, ami számára történetileg adódik, vagy fölszínre hozható. S ezért szükségképpen beléje vegyül a bizonytalanság és a megalapo40