Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
tői determinálva, mint ezekre valamiképpen reflektáló, mint igenlő és tagadó szereplő írható le. Azaz, nem szigetelhető ki saját, történetileg kialakult viszonyaiból. A teljesítménynek az érvényesség szerkezetéhez és formáihoz való kötése természetesen egyáltalán nem problémátlan elv. Az érvényességhez való viszony ugyanis bináris logikájú: elfogadó és elutasító jellegű egyaránt lehet. Az érvényes szerkezet elfogadása adott esetben, egy magasabb szempontból, veszélyes is lehet, s ilyenkor az érvényes szerkezet fölismerését nem elfogadásnak, hanem elutasításnak kell követnie, megteremtve így egy magasabb rendű érvényesség itt s most adott formáját. Ez, bár a modemitás kritikájaként funkcionál, s szemben áll a modemitás kézenfekvő adottságaival, az Auschwitz kínálta érvényesség-modell után elemi intellektuális követelmény. Fölvethető persze, az irodalomértelmezés maradjon meg az irodalmon belül, a „szeny- nyes" gyakorlat maradjon kívül az önelvű értelmezések körén. S az esztétika autonómiájának védelme csakugyan tetszetős elv, elfogadása pedig kényelmes, ám ha jobban belegondolunk, tarthatatlan. Az irodalom létmódja, éppen mert a történeti ember műve, heteronóm. S ennek szélső esetben meglehetősen extrém következményei vannak. Olyanok, amilyeneket az életrajzíró nem hagyhat figyelmen kívül, ha meg akar felelni feladatának. Ha az író „politikai" szerepet is vállal (például publicistaként), a mérlegelés szüksége evidens. Megállapítható róla, hogy - mondjuk - kommunista-e, avagy éppen fasiszta, s hogy milyen aktuális politikai párt, mozgalom, vonulat támogatója. Ennek tisztázása az életrajznak kínálkozó, s nem is megkerülhető összefüggéseit teszi láthatóvá. Egyes irodalmak, mint például a magyar is, politikailag igencsak „túlsúlyosak" - ilyen irodalmak esetében kivált nem mellőzhető e kérdéskör vizsgálata. Ennél azonban lényegesen fontosabb, bár megértése, átlátása jóval nehezebb, egy másik releváns összefüggésszint. Az, amelyiknek vizsgálata az író tapasztalatai, politikai állásfoglalásai és a műveit konstituáló poétikai alakzatok összefüggéseiről árulkodik, s így irodalmilag is különösen fontos. Az ugyanis, hogy az író, mint „magán"-, illetve közéleti ember milyen széles értelemben vett tapasztalatokra tesz szert élete során, összefügg politikai beállítódásaival, ilyen vagy olyan állásfoglalásaival (esetleg éppen programos apolitikusságával!), s ez az összetartozó kettősség egy, látszólag teljesen más síkon, valamiképpen összefügg azzal, hogy képzelete működése milyen poétikai alakzatokat hoz létre, illetve milyeneket fogad el autentikusként. Azzal tehát, hogy mi az, ami számára hiteles irodalmi megjelenítés. Az individuális tapasztalatnak, a politikumnak és a poétikumnak történetileg egy emberi életben s egy írói életműben létrejövő korrelációja olyan terület, amelynek retrospektív vizsgálata egyszerre tartozik az életrajzírás és a szorosan vett irodalomtörténet-írás körébe. Ugyanannak az összefüggésnek csak más-más oldalát tárja föl az egyik, illetve a másik - speciális nézőpontjuknak megfelelően. E reláció megismerésének jelentőségét jól mutatja Martin Heidegger közismert, de többnyire csak félig megértett példája. Az ő „hatástörténeti" hatékonysága mellé ugyanis komoly értelmezési problémaként társul náci múltjának kérdése. Ha azonban az előbbiekben jelzett triadikus szempontot konkrét anyagon érvényesítjük vele kapcsolatban, azonnal érthetővé válik egy s más. Kiderül, gondolkodását egy negatív modemitástapasztalat határozta meg, amely egy - ettől egyáltalán nem független - teorémához vezetett: az autentikus lét a halálhoz mért lét. S e két, egymáshoz kapcsolódó negatív mozzanat ismeretében már egyáltalán nem meglepő Heidegger náci preferenciája. A nácizmus ugyanis a problematikusként fölfogott modemitás (egyébként jellegzetesen „modern" módszerekkel operáló) leváltásának, kiiktatásának kísérlete, valami alapvető jelentőségűként vélelmezett premodem elv érdekében. Heidegger a nácizmusban - saját, meg nem értett „teuton" hagyományának logikájában mozogva - ennek a „leváltásnak", kiiktatásnak a 39
