Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)

megismétli a beváltat. Ám ez az ismétlés, a benne megnyilatkozó kreativitás révén ilyenkor is maga az érvényes forma eltalálása. Az érvényes forma pedig mindig speciális, akkor s ott érvényes, s nem feleltethető meg a már készen lévővel. Ami készen van, nem ölt föltétlenül itt s most érvényes formát: az érvényesség a már meglévőknek és a most létrejövőknek egyáltalán nem minden egyedét jellemzi. Minden, ami létezik, természetesen bír az érvényesség bizonyos hányadával: a fa, amit elfaragok, amikor baltanyelet akarok készíteni, ugyanúgy szilárd, hasítható és faragható stb., mint a baltanyél, de nem rendelkezik az érvényességnek azzal a szerkezetével, ami a baltanyélként való funkcionáláshoz szükséges. Az érvényesség mindig konkrét és lényegi érvényesség, a tér és idő koordinátáira van feszítve, s az ott s akkor fölmerülő funkciónak kell benne optimálisan megvalósulnia - annak a funkciónak, ami csak az érvényesség e formájára jellemző.

Az érvényességnek ez az eltalálása természetesen nem egyszerű és sohasem izolált egyéni teljesítmény - még a legindividuálisabbnak vélt irodalmi és filozófiai alkotó munka esetében sem. Az érvényesség latens szerkezeteihez és formáihoz való illeszkedés mindig közös emberi gyakorlat eredménye. Történetileg előföltételezett. Önmagában, elődei és kortársai nélkül senki sem lehet elég okos és „szép". Mindenkinek, a legnagyobb teljesítményre képes, legkreatívabb alkotónak is szüksége van arra a fölhalmozó és előkészítő munkára, amelyet a valóság érzelmi, intellektuális stb. földolgozása az érvényes teljesítményért megkövetel. Ez az összefüggés teszi érthetővé, hogy az irodalmi termelés miért produkál oly sok „selejtet", a művek tömege miért csupán részletértékekről árulkodik, s miért oly kevés (a legnagyobb alkotók életművében is) a valóban „nagy" mű. A valóság érzelmi, intellektuális stb. földolgozása ugyanis nemcsak kollektív erőfeszítés eredménye, de ráadásul időben és térben el- és széthúzódó folyamat is, s olyan bonyolult, hogy csak kivételes, ritka esetekben áll össze olyan alakzattá az eredmény, amely már az érvényesség nagy művekre jellemző sajátosságaival bír.

A kérdés nem is az, hogy a „nagy" - azaz érvényes - mű megalkotásához extrém tehetség kell-e - ez evidens. Az igazi kérdés az, hogy az ilyen extrém tehetség, aki kivételes esetekben képes megalkotni a „nagy" művet, milyen gyakorlati viszonyban van elődeivel és kortársaival, hogyan veszi át (s módosítja) eredményeiket, mi az a történetileg kialakuló ugrópont, amikor az alkotót megelőző valóság előzetes kollektív földolgozása már lehetővé teszi az alkotónak az érvényes szerkezet és forma fölismerését, illetve az ahhoz való igazodást? S ami legalább ennyire fontos: ez a folyamat utólag, retrospektív, az életrajzíró által megragadható-e? Leírható-e? Egyáltalán: átlátható-e? Avagy maga a folyamat mindörökre megmarad a maga „misztikus" titokzatosságában?

Teljes, maradéktalan megismerés nyilvánvalóan nincs. Az ismeretlen világa úgy nő, ahogy a megismert növekszik: minél többet tudunk, annál több az „új" megismemivaló. Ez az összefüggés azonban nem változtat azon a tényen, hogy a komplex, azaz poétikai és művelődéstörténeti szempontokat egyaránt érvényesítő életrajzi filológia ma már jó esélyekkel indul az alkotói folyamat életrajzon belüli rekonstrukciójáért folytatott küzdelemben. De e munka, a siker érdekében, maga sem lehet egysíkúbb, mint az a „tárgy", az a történés, amelyet rekonstruálni akar. Következésképpen: az életrajzírás praktikuma nagyon sokféle stúdiumban való jártasságot követel meg az életrajzírótól.

Ha valahol, itt bizony igen kevés a „teoretikus" lecke puszta fölmondása. Az életrajzírás mindig csak konkrét életút és teljesítmény konkrét értelmező rekonstrukciója lehet. S mindez azzal jár, hogy az életrajzíró munka közben nemcsak „hősével" találja magát szemben, de azzal a szociokulturális mezővel is, amely e „hős" tényleges mozgásterét adja. E szociokulturális mező makro- és mikrotörténései pedig az életrajz átvilágítandó, megértendő és leírandó összefüggéseit képezik. Az aktor már csak ezek előterében, ezek38