Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)

csak elvontan fejezhető ki; nem lévén még terminológiája, nem is lehet véghezvivőiben tudatos." Mindezt az életrajz-írásra konkretizálva elmondhatjuk: van egy reláció, amit maga az ember hoz létre, s amit ő maga - a létrehozás közben - nem is lát át. De ez a reláció van, létezik, s attól kezdve hat is: beépül a folyamatokba. Az életrajzíró tehát, rekonstruáló munkája eredményeinek birtokában, egy másodelemzést is kénytelen elvégezni: fölszínre hozza, „tudatossá" teszi azt, ami végigvivőjében sem volt tudatos, s ami bonyolult eredményként, külsővé válva, úgy határozza meg a tevékenykedő további életútját, cselekvési lehetőségeit, hogy önmaga sem láthatja még át. Ennyiben igaz az a régi tapasztalat, hogy az „utókor" perspektívájából vizsgálódó (és értelmező) kutató többet tud, mint maga az egykori szereplő, akiről szó van. Az, aki „csinálja", tevékenysége közben még nem tudhatja, hogy mi is az, amit aktivitása eredményez: mi az, amit létrehoz. Hogy ez az eredmény egy politikai konstelláció-e, avagy - mondjuk - egy irodalmi mű, amely egy új paradigma alapja lesz, ebből a szempontból egyremegy. Mindkettő azonos módon - öntudatlanul, vagy legjobb esetben is részleges, korlátozott tudatossággal - jön létre.

Az eredmény mibenléte csak utólag, visszatekintő perspektívában tárul föl, elemző erőfeszítés révén. S ennek elvégzése már az életrajzíró privilégiuma.

Az író persze szöveget termel, működése eredménye - ahogy Hamlet mondja - „szó, szó, szó". Azaz: nyelvileg megjelenő képzeleti termék. S egy leírt (azaz rögzített) szöveg részletei értelmezhetők nyelvi, retorikai és poétikai alakzatokként, az egész mű pedig ezek sajátos szerkezetű együtteseként. Az egésznek az értelmezése, amely a művet mint egészet fogja föl, elhelyezhető egy szép-nem szép tengelyen, vagyis a mű értelmezhető a „miért szép?" nézőpontjából. Esetleg - kilépve ebből az esztétikai, tetszéstani logikából - értelmezhetjük a művet érvényes jelentősége szempontjából is. Nyilvánvaló persze, hogy az újabban divatos (s követendőként kezelt) hatástörténeti jelentőség-meghatározás, bár kézenfekvőnek látszik, nem igazi megoldás. Megállapítható ugyan, hogy valamely teljesítmény innovációként kezelhető-e, „új" volt-e a maga idejében, s az is fölmérhető, e teljesítményt követték-e őt megerősítő, igazoló újabb hasonló teljesítmények, azaz: volt-e „hatása"? Ez azonban leszűkíti a művet - az irodalmi történést - a vélelmezett esztétikai autonómia keretein belül való mozgásra, s a hatás lényegét redukálja egy piacelvű logika „leolvasására". Az irodalmi történés azonban, az irodalom heteronóm létmódja következtében, saját szorosan vett összefüggésein túl is hat: valamilyen, nehezen meghatározható, de valóságos funkciója van az életviszonyokban. S nemcsak „az" irodalomnak, de az egyes műnek is. Az életrajzhoz pedig az egyes művek funkciótörténete is hozzátartozik. S itt válik a dolog igazán izgalmassá.

Az igazi emberi teljesítmény mindig az érvényesség latens formáihoz és szerkezeteihez való képzeleti illeszkedés: fölismerés és igazodás. Ez az összefüggés érvényesül akkor, ha nyelet faragok a baltába, utat építek a pusztában avagy szonettet írok. Mindig valami latensen adotthoz igazodva tevékenykedem, s munkám akkor eredményes, ha illeszkedik ehhez az adotthoz, azaz fölismerem annak lényegét. De kérdés, mi történik ilyenkor? Valami készet fogadok el adottként? Olyan baltanyelet faragok, amilyet már előttem is faragtak, s én csak megismétlem a korábbi, bevált gyakorlatot? Bizonyos mértékig csakugyan erről van szó, de az érvényességhez való igazodás mégsem fogható föl egyszerű ismétlésnek. Minden teljesítmény egyedi és konkrét, így legalább annyira innovatív keresés, mint „másolás" eredménye. Ha szonettet írok, elsődlegesen egy már létező poétikai formához igazodom, azt „ismétlem meg", „másolom le", de ahhoz, hogy ez a most születő szonett „élő" mű legyen, nem elegendő a másolás: úgy kell újraírnia a régi formát, hogy az újraírás révén saját relevanciája - érvényessége - is meglegyen. Ez a saját érvényesség pedig nem egyszerűsíthető le a régitől való egyszerű különbözésre, a „más"-ságra: a japán fametszet például nem is épít erre a különbözéselvre - „csak"

37