Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
tevékenységet folytató ember, bár élete egyik releváns összefüggésében önmagát íróként jeleníti meg, alapjában véve ugyanúgy a közös szociokulturális történés része, mint bárki más. S így ember voltának történetírói fölmérése is ugyanúgy elvégzendő feladat, mint bármely más, nem író emberé. Az író is előbb ember, s csak aztán író; az íróságnak előföltétele az emberiét. S itt, értelemszerűen, szót kell még valamiről ejtenünk. A kapcsolatháló, amely a maga hús-vér valóságában az egyéni életút szemszögéből a szociokulturális közvetítések jól megfogható és leírható médiuma, az életrajzírás kikerülhetetlen tárgya: e folyamat fölmérése nélkül nincs releváns életrajz. De a kapcsolatháló nem csak ilyen médium, nem csak a retrospektív megismerés szempontjából fontos. Fontos magának a network középpontjában álló individuumnak, az alkotónak is - szubjektíve is. Számára ugyanis a társadalom mint olyan: mint tőle „független" adottság is a kapcsolatháló esetlegességeiben mutatkozik meg. Ez az az emberi reláció, amely körülveszi és alakítja, de ugyanakkor személyes világ- és önképének külső, tőle „független" szociológiai szerkezetét is megadja. S az az élménykor és tapasztalat, amelyet „az" emberi viszonyokról magamagának kialakít, amelyet tudatosít magában, szükségképpen ezen a hálón alapul. Amikor például kialakul a „minden egész eltörött" élménye és tapasztalata, vagy éppen a dolgok „síkosságának", megfoghatatlanságának és megismerhetetlenségének tudata, e tapasztalatok a személyesen megélt network-élményekre mennek vissza. A korspecifikus élmény tehát, amely egy második vagy harmadik fázisban logikai alakot nyer, s ideologémákká, vagy éppen a műalkotást is konstituáló megfontolásokká, poétikai alakzatokká szilárdul, egyáltalán nem nélkülözi a szükségképpeni szubjektivitás kiiktathatatlan esetlegességének elemét. Az ilyen formalizálódó és megszilárduló tapasztalat, bár sokak élménye lehet, sokkal kevésbé vehető valami történelem feletti antropológiai konstansnak (ahogy sokszor még a tapasztalat átélője is őszintén hiszi). Valójában ideiglenes - bár meglehet: hosszan érvényes - konstrukció, amelyet csak maga az érintett ember kezel „örök", fölszámolhatatlan és megváltoztathatatlan adottságként. Az ugyanis, hogy ez az élmény (s a rá épülő tapasztalatstruktúra) milyen jellegű, szerkezetű és hogyan érvényesül, történetileg meghatározott, s így változó: benne van a fölbomlás és az újjászerveződés ismétlődő mozzanata, a változás. „Örök" emberi nincs: a legnagyobb hatalmak egyike, a halál például öröknek tekinthető, de már maga a halálhoz való viszony történetileg nagyon is változó. A konkrét ember meghalása tehát, éppen e változó mozzanat következtében, egyedi, s minden más emberétől különböző. 6 Az életút történeti specifikáltságából következik, hogy az életrajzírásra is áll az, amit Németh Andor a történetírásról általában mondott: „kétféle történetírás képzelhető el: a rekonstruáló krónika, mely úgy ábrázolja a múlt egy-egy szakaszát, amilyennek az magamagát érezte és tudta, s a produktív történetírás, mely a jelenben felismert hatóerők létrejöttét és egykorú szerepét vizsgálja." Nyilvánvaló ugyanis, hogy az előbbinek a mégoly pontos rekonstrukciójára sem lehet leszűkíteni az életrajzírást. Azt is föl kell mérni s meg kell érteni, amit maguk a szereplők sem tudtak, „csak" csináltak - létrehoztak, „...a történeti események jelentőségét nem lehet a szereplők egyéni szándékaiból, nyilatkozataiból, célkitűzéseiből megérteni. Ezzel a módszerrel legfeljebb a korok külsőségeit adhatjuk vissza, s azokat a közhelyeket fejthetjük ki, amiket fellengzősen örök emberinek, lélektani terminológiával pedig az emberi természet eredendő maradiságának nevezünk. Maga a folyamat, ami a tünemények [értsd: jelenségek] mögött feszül, 36
