Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Lengyel András: Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei (Újabb lapok egy műhelynaplóból)
bogarászásba" (amivel sokan jellemezhetőnek vélik az életrajzírást), hanem azt is: az egész munka sikere legalább annyira az értelmező beállítódásán, fölkészültségén, invencióján múlik, mint az empirikus adatföltáráson. S ez annál inkább is elmondható, mert voltaképpen ez az értelmező beállítódás határozza meg azt is, mit látunk meg, s mit ítélünk fontosnak a föltárandó empirikus anyagban. A jó kutató számára olyan forrás is beszédessé, sőt fontossá válik, amelyiket egy középszerű kutató nem is igen érzékel. Más kérdés, hogy a gyakorlatban a források egy bizonyos köre már előre, a korábbi kutató nemzedékek tapasztalatai nyomán kijelölhető. Az anyakönyvi bejegyzések, az iskolai iratok, köztük a nyomtatásban is hozzáférhető úgynevezett közös értesítők, az írók levelei, a könyvekbe írott ajánlások, a nyilvános recepció nyomtatásban is megmaradó dokumentumai stb. - mind olyan típusú dokumentumok, amelyekkel előre lehet számolni. S a rutinos kutató módszeresen számba veszi a szóba jöhető lakcímjegyzékeket, telefonkönyveket, tiszti címtárakat stb. is. Minderről egy életrajzírói praktikum keretein belül tekintélyes terjedelmű áttekintést lehetne adni. 5 Az életrajz, felületesen nézve, eseménytörténet, s annál jobb, minél részletesebb. Bizonyos, hogy egy csakugyan részletes életrajzi-eseménytörténeti rekonstrukció föltétlenül érdekes. Az értő olvasó sok mindent megtudhat egy ilyen munkából. A rekonstrukció azonban nem lehet meg anélkül, hogy ne értelmezze a nyersen, véletlenszerű esetlegességben eléje kerülő „adatokat", s ne próbálná meg fölismerni a bennük érvényesülő összefüggéseket. Néhány összefüggés még a legszűkebben fölfogott életrajz megírása közben is tisztázandó relációként merül föl. Az egyik ilyen viszonylat kétségkívül az, hogy egyetlen alkotó sem önmagában létezik: „magánemberek" és „szakmabeliek" kisebb-nagyobb köre veszi körül. A kapcsolatháló, amelyet ezek az emberek puszta létükkel az alkotó köré szerveznek, viszonylag jól meg is fogható. S ennek rekonstruálása több szempontból is fontos. 1. A kapcsolatháló különböző rendű és rangú résztvevői interakcióban állnak az alkotóval, s így elárulják számunkra az alkotó társadalomba való integrálódásának jellegét, mértékét és módját. 2. A kapcsolatháló finomabb rekonstrukciója megmutatja, hogy a network központja az élmények és világmagyarázatok mely körével érintkezik - s mely körével nem. Mindkettő fontos. Potenciális világom kapcsolathálóm élményeivel és vélekedéseivel azonos. A másik összefüggés az alkotó identitáskonstrukcióit érinti. Az egyén ugyanis a vüágot, amellyel érintkezik, magára is vonatkoztatja, s identitása, énkonstrukciója mindezeknek a vonatkozásoknak az egyedi mentális integrációját teremti meg. Az identitáskonstrukció, illetve ennek alakulástörténete (megmerevedése, módosulása, vagy esetleg radikális átalakulása) az életrajz központi eleme. Az identitás rekonstrukciója és következményeinek fölmérése nélkül egy emberről nem lehet érdemben szólni. Ez a megértés sine qua Honja. Nem kétséges persze, hogy mind a kapcsolatháló, mind az identitás fölmérése jelentős szociológiai, pszichológiai és filozófiai tudást, azaz több tudományterület anyagának és módszereinek ismeretét igényli. így az életrajz-író szükségképpen interdiszciplináris megoldásokra kényszerül. Át kell vegye és saját feladataihoz kell igazítsa a kulturális antropológia, a történeti szociológia eszköztárának elemeit éppúgy, mint mondjuk a „hagyományos" művelődéstörténet-írás önmagában is meglehetősen komplex metódusának számos elemét. A maga közegében, tehát emberek közt mozgó, élményeket, tapasztalatokat és előföltevéseket átvevő és (egy másik szituációban) átadó, másokkal szükségképpen közös 35
