Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Buda Ferenc: Derű – ború (Tűnődések fehérről, feketéről)
lettel vállon taszítja. Sokféle szitkot hallottam már, cifrábbnál cifrábbakat, ám ezúttal nem a kisgyermek fejéhez vágott, ráadásul abszurd módon alkalmazott, már-már csak töltelékszónak számító trágárságra kapom fel a fejem. Igazából a goromba mondat legvége üt szíven: ez a fiatalasszony azzal, hogy nyugdíjba küldi a szülöttjét, voltaképp - még ha kimondatlanul, s tegyük fel, tudattalanul is - annak időnap előtti halálát kívánja. Megborzongva emelem karomba Boldit, iparkodván minél messzibbre attól a helytől. Lányom szavaiból utóbb megtudom: annak a fiatalasszonynak a férje külföldön kapott munkát, családjától távol dolgozik, többnyire hetekig nem jár haza, s azon a fakó hajú fiúcskán kívül van még egy néhány évvel korosabb kislányuk meg egy pár hónapos kisbabájuk is. Belátom hát: akad némi magyarázat a túlterhelt anya kiborulásaira. Ismerem a bennem rejlő indulatokat s azok természetét, ezért csak halkan, óvakodva merem megkérdezni: túl az érthető magyarázatokon mentség vajon van-e? (Jöjjön már valami jobb is!) Utazni készülünk Sopronból hazafelé a feleségemmel. Fárasztó napokat hagytunk magunk mögött, hossza miatt maga az utazás sem ígérkezik túlságosan pihentetőnek. Öttagú család száll fel ugyanabba a kocsiba: apa, anya meg három lányuk. A két szülő a 30-40 köztiek korosztályába sorolható, a kislányok életkora úgy nagyjából öttől a tízig. Az apa kivételével - ő csak kikísérte őket az állomásra - letelepednek az épp előttünk lévő szembepáros négy ülésre. Csakhamar búcsúpuszik következnek, négyszer egymás után. A legkisebbik - ő hasonlít rá leginkább - az ülésen föltérdelve hosszan öleli az apja nyakát. „Jók legyetek. Vigyázzatok magatokra." Aztán leszáll, a lányok utánaintegetnek, a vonat elindul. Csomagjainkat, sajgó tagjainkat elhelyezgetve megpróbálunk pihenni, ellazulni. Dolgoznom kellene, de nem megy a munka, fáradt vagyok. így hát csak az újságot böngészgetem, időről időre el is bóbiskolok rajta. Valahol Csorna tájékán az üléstámlák közti résen át tekintetem rátéved a velem rézsút szemben ülő legkisebbik lányra: zsebkendőnyi, laza szövésű fehér textilanyag a bal kezében, erősen odafigyelve azt hímezgeti. Fejemet kissé megmoccantva a többieket is próbálom szemügyre venni. Igen: azok is kézimunkáznak. Mindannyian. Anyjuk olykor a maga darabját félreteszi, megmutat nekik egy-egy fogást, vagy valamit röviden elmagyaráz egyiküknek vagy másikuknak. Hogy miről is van szó, azt nem hallani: igen csendesen beszél hozzájuk. Megérintem Márti karját: nézd csak! Nézi őket. Nézzük mind a ketten. Alig hiszünk a szemünknek. Mintha csak nem is a huszonegyedik században járnánk. Van még remény. Van. (2009. július utója) 22
