Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

a lélek emberei, nem a pszichológusok: vége volt a húsvéti misének, az oldalsó ajtón sétáltam be, mintha ismerném a járást, vagy a parókiára tartanék, a piacon üvöltött egy férfi, állj meg, nem bántalak! A pap fáradt volt és morcos, csokoládét ehetett, elkente a száján, nem mertem szólni, hogy törölje le, mert így nem tudom komolyan venni, amit mond, a csokoládé miatt falánknak és gyerekesnek látom. Izzadságszaga volt, nagyon verejtékezett, pedig hideg volt a templomban, olyan volt, mintha rajtakaptam volna valamin, pedig egészen biztosan nem, nem rez- dült össze, mikor beléptem. Nem most ette a csokit, gondoltam, talán úgy tartotta az esti misét, hogy csokoládés volt a szája. Azt mondta, Jézusban megtalálom magam. Fölnéztem a feszületre, ott sajnos nem. Az nem fog menni. A kerületi hírmondóban olvastam egy hirdetést: lélekmosás, napokig aszaltam magamban a tervet, aztán nem volt jobb ötletem.

A Róna utcában volt a lakás, egészen közel az Erzsébet királyné útjához, hatvanas években épült tömb, zárt folyosó, egy ötvenes, beesett arcú nő volt a lélekmosdató, Klára, így hívták. Azt állította magáról végzett pszichológus, de otthagyta a szakmát, csalódott bennük, helyeslőén bólogattam, kértem kávét és vizet is, azt mondta, benne van az árban. Tízezer forintot kért, előre, elmosolyodtam, próbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre, de éreztem, hogy rosszul esik neki. Nem bántam, a kurváknál kell előre fizetni. Az érdekelte, mi indított el, miért akarok többet tudni magamról. A szomszéd szobában valaki aludt, hortyogott, a kórházra láttam az ablakból, cibálta a tar fákat a szél, a férjem éjszakás volt, bólintottam, hogy értem, és megnyugtattam, hogy nem zavar, de nem mondtam igazat. Nem fog érteni, gondoltam, és nem érdekli, mi van velem, ezt is gondoltam, mégis belekezdtem, tétován, tavaly embereket bíztak rám, meséltem Klárának, a lélekmosdatónak, akinek a férje éjszakás volt, és miközben beszéltem, a szomszéd szobában horkolt, az önkormányzatnál dolgozom, az adóosztályon, és nemrégen előléptettek, komolyabb álláshoz jutottam, a kollégáim döntéseket várnak tőlem, megállnak mellettem, kérdeznek valamit, és mire befejezik a mondatot, szeretnék a választ. Klára bólintott, folytassa. A megértés ideje maradt, a fölfogásé, ennyi lehetőségem van, de ez nekem nem elég, felelek valamit, csak úgy, aztán az emberek, akik a választ várták, benyomásokat gyűjtenek rólam, a döntéseim miatt megmérnek, megállapítják, milyen vagyok. Azt tartják rólam, ha időt kérek, akkor keresztet lehet vetni az ügyre, mert sumák a formám, nem merem azt mondani, hogy nem. Ezt a büfé előtt kaptam el, ezt a mondatot, nem vették észre, hogy ott állok, sumák a formája, így mondta az egyik kolléganőm a másiknak. Fölálltam, az ablakhoz mentem, szemben, a kórházba mentő érkezett, megvártam, míg lekapcsolja a szirénát. Könnyűszívű ítéleteket mondanak, felelőtlenül fogalmaznak, előbb-utóbb visszajut hozzám, és dühöngök. Nem ismernek, hogyan mernek véleményt alkotni rólam?

A szüléimről kérdezett, hogy nem volt-e ez így az apámmal, az ő véleményeivel is, esetleg ő is felszínesen, ne adj isten, részegen alkotott véleményt, úgy, hogy nem is tudta, mi minden történt velem, hogy nem is követte az életem, gyereknek kezelt. Helyeseltem, ráhibázott, apám kiabált ki a szobájából, minden meglátása hibás volt, felszínes és ostoba, és mindig kiderült, hogy fogalma sincs róla, miről beszélek. O bent feküdt, én anyámnak panaszkodtam a konyhában, aztán

15