Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
egyetlen mondattal össze tudott tömi mindent. Megalázott, hogy könyörtelenül igaza volt. Klára megint bólogatott, morgott is hozzá, gondoltam, mondta, éreztem az aurájából. Megállapította, hogy az apámtól elszenvedett sérelmeket termelem újra. A konyhában csörgött valami, a sült, mondta Klára, és kiment, addig leállítom az óráját, kérlelve nézett rám, de odaég. Újratermelek, gondoltam, kinéztem az ablakon, egy idős férfi állt az utca túloldalán a járdán, mereven, mintha megbénult volna. Figyeltem, míg Klára vissza nem jött, nem mozdult. A hivatali féligazságok is ilyenek, mint az apám féligazságai, és a hatásuk is ugyanaz, azt a téves illúziót keltik, mintha a környezetem jobban ismerne engem, mint én magam. Bűntudatot keltenek bennem, azt sugallják, hogy szánalmasan keveset tudok magamról. Én tényleg nem sokat tudok, mondtam erre. Akkor is le kell győznöm a szüleim okozta bűntudatot, és meg kell nyugodnom. A férj kiszólt a szobából, hogy éhes. Klára kilépett az ajtóhoz, mintha úgy kevésbé hallanám, páciens van. Nem zavarok, mondtam, ennyi elég volt. Marasztalt, maradt húsz percem, ne herdáljam el. Nem akartam a húsz percemet, dühösen mentem le a lépcsőn, de rájöttem, mégsem volt haszontalan a látogatás. Nem a sérelmeimet akarom kibeszélni, nem apámnak akarok megbocsátani, nem a viszonyokat akarom tisztába tenni: anyámmal, az öcsémmel, a családommal - ezt megértettem. Ismerni akarom az állományt, mindent, ami rendelkezésemre áll, a géneket, a szokásokat, a múltat, a lejárt köröket, az újrafutott pályákat. A szauna előtt, a jeges pultnál ki is mondtam, aztán kimentem a kimondott szentenciámmal az állott szagú, sötét folyosóról, a téli büfé előtt Ferike kézen- álláshoz készülődött, úszás és szauna után kézen állt a meleg vizes medence melletti virágos állványon, oldalt fogta a betont, éppen annyira lökte meg magát, amennyire kell, meglendült, dolgoztak az izmai, nem ingott meg, szikár teste állt, mint egy dór oszlop, sokkal hosszabb ideig állt, mint rendesen. A törzsvendégek elhallgattak, április volt, megmagyarázhatatlan kora nyár, a bőr, a vér, a szem sokallta a fényt, és éppen a tomamutatvány alatt újra előbújt a felhők mögül a nap. Mindenki Ferikét nézte, a gyógymedence üvegfala mögül, a gyepről, a büfé előtt, mellém lépett Kákossy, már megemésztette, hogy nem veszem meg a nyaralóját, kamillaszaga volt, félhangosan mondta, hogy Ferike, ha akarja, hallja, ha akarja, ne, meddig játszik, bazdmeg, ez itten a sorssal. Hiába találtam ki ezt az egészet, a nyomozóságot, úgysem csináltam volna semmit. Idővel elfelejtettem volna, vagy eszembe jut, és őrült dolognak gondolom, ha nem betegszem meg újra és újra, néha egészen komolyan. Igyekeztem a testem kedvében járni, sokkal többet adni neki, mint korábban, mégis jeleket küldött, üzent, kért, követelt. Kidőltem, ártalmatlan megfázások jöttek, ágynak estem, hetekig nem bírtam kimozdulni. Ezek még nem voltak elég erős pofonok, ha fölépültem, ugyanott folytattam, ahol abbahagytam. Betöltöttem a harminchármat, heti hat alkalommal ittam este, és nem volt ritka eset, hogy képtelen voltam fölvenni a telefont. Visszafogtam az italt, elmaradtak az esti kimaradozások, erőnek erejével fölvettem a telefont, ha csörgött. Én a testemmel szerződést kötöttem, mondtam magamnak, bírom. Biztató jeleket kaptam, mégis éreztem, nem lesz elég. Sohasem járok orvoshoz, de kénytelen voltam a kerületben doktort keresni. Egy fiatal férfit találtam, pattogós szavú, kemény ember, kiderítette, baj van a májammal. Megkérdezte, 16
