Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: A könyveink rólunk beszélnek (Villányi László: mondja édesanyám)
Podmaniczky Szilárd A könyveink rólunk beszélnek Villányi László: mondja édesanyám Állítólag soha nem lehet tudni, mitől működik egy könyv, mitől válik hirtelen letehetetlenné, hogy az olvasó észrevétlen beledől a fotelbe, és „magánkívüli" állapotba kerül. Nagyon rossz olvasó vagyok, mert az író olvas bennem (és nem az olvasó ír), aki azonnal látja a technikát, a manírt, a slendriánságot, és aki nehezen tud belefeledkezni, mert mindjárt látja, hogyan lehetett volna azt a mondatot máshogyan megcsinálni. És ez akaszt. Ehhez képest Villányi László mondja édesanyám című verskönyve így kezdődik: „és hogy állsz a szerelemmel / kérdezi halálos ágyán édesanyám / várakozom felelem / mintha valami megnyugtatót mondanék". Lenyűgözően pontos és mégis levegős felütés, a próza nyelve magával sodorja a lírai ént, a lírai őt. És néhány oldal után kiderül, hogy egy XX. századi családtörténet színes lapjait forgatjuk, amely úgy színes, ahogyan megrázó. A rövid szövegeken fölszivárog a történelem, mint valami láthatatlan kapillárisokon, és hibátlanul átélhető tablót teremt egy szerteágazó család fájdalmasan szép históriájához. Nem sok értelmét látom rákérdezni, hogy vajon az édesanyja történetét megelevenítő elbeszélő maga a szerző lenne-e, és nem azért, mert ismerem a szerző élő hangját és élő mondatait, hanem azért, mert másként nincs értelme olvasni ezt a könyvet, kizárólag a személyes hangvétel felől: „az a kisfiú éppen nagyszüleinél játszik Beregszászban / amikor lezárják a határt / szülei Magyarországon sírnak / hiába járják a hivatalokat / írják a könyörgő leveleket / néhány év eltelte után kapnak értesítést / a kisfiút meztelenül teszik ki a határra / kegyet gyakorol a nagy Szovjetunió". A következő lapon pedig ezt az emlékmozaikot olvassuk: „az utolsó délután az ápolónő / pálcikát tesz édesanyám nyelvére / ha nem reagál nem szabad itatni magyarázza t”. A mozaikos építkezés veszélyes kanyarulata a ripityára törés, amikor a padlóvázában már csak a padlót látjuk. Ellenben Villányi László verskönyvének jószerivel ez a mozaikosság az egyetlen lehetséges formája. Az édesanya megszólalása, a szerző beszéde lélegzetvételek, úgy lapozzuk a könyvet, ahogyan lélegzünk, amelytől érezhető fizikai tempó a lapozás, s ez hirtelen életszerű dramaturgiát ad az anyagnak. A formai torzó az emlékezet torzójával paralel, melyben hol kezek és érintések motívumai kapcsolják egymásba a darabokat, hol a topográfia alapoz az idő kizökkenthetetlen múlásának: „kórházba kerülése előtt néhány nappal / órákig hiába keresem édesanyámat / utóbb kiderül sógoromnál nézi a számítógépen / milyen a világűrből Beregszász". A könyv visszafogottan emlékező hangja teszi a fenti sorokhoz hasonló oldalakat tapint- hatóan széppé, és valahogy az az érzésünk támad, hogy minden élet- és családtörténetben megszületnek a leírhatóság terepei, csak épp a pillanatok és a fókuszok beállítása hiányzik, és ha minden családban lenne egy Villányi László, akkor minden család élete leírható értelmet nyerne. Az elmúlt időt jól kell megszerkeszteni, és akkor az úgy szólal meg, ahogyan teremtésműben illik. Nincs a könyvben feltüntetve, hogy ki szerkesztette, mert annyira egyértelmű, hogy az élet meg a szerző. Ahol az édesanya hallgatásával van jelen, ott életképeket olvasunk, mintha albumból föllapozott fotókat hívna elő az emlékezet: „életemben először ülök hintaszékben / a Vérke partján Noszály Jancsi bácsiéknál / aki focibíró / a nők az ő combjai miatt járnak meccsre / elvisel minden bekiabálást / 108
