Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: A könyveink rólunk beszélnek (Villányi László: mondja édesanyám)

inkább kecskét vezessen / annyi esze van mint egy marék lepkének / nem szégyelli ha menekülnie kell / a feldühödött szurkolók elől / mert kilencven percen át combjain érzi a nők tekintetét".

És aztán vannak azok az emlékek, amelyek egy életre kijelölik az ember helyét a világban, a kötődés és a szeretet láthatatlan mágneses mezejében, és amelyek nélkül leírhatatlan és fölfog- hatatlan a személyiség határa: „nem tudok elaludni édesanyám keze nélkül / amikor éjszakára megy dolgozni / csomagolja a pilótakekszet / nővérem kezét fogom".

Valahogy nagyon messziről szólnak ezek a sorok, s talán épp a távolság ad hitelt nekik, nem kérdezendő, a költőben rejtező fiúcska, vagy a fiúnak gondolt egyszeri érzékenység támasztja föl a költőben ezeket a motívumokat, amelyek képesek az elképesztő tárházú magyar szógyár termékei körül csoportosulni, s a kézfogás romantikáját a szürreáliába tolni egyetlen korong pilótakeksszel. Hogy aztán ugyanazzal a kézzel rányissunk a kényszer morbid megoldásaira: „Walkertshofenben a padláson édesanyám felfedezi / a szállásadó néni koporsóját / attól fogva abban tárolja a krumplit..."

Ahogy a világűrből nézi édesanyja Beregszászt, úgy tágítja a szerző a létezés mércéjét az univerzum felé, amely mintha az anyai öl egy újabb dimenziója lenne, „a Nap a bolygók így a Föld is / egy szupernóva felrobbanásakor szétszóródott / gázfelhőből azonos időben keletkeztek I s az élethez nélkülözhetetlen nehéz elemek / egy olyan szupernóva mélyén teremtődtek / mint amilyen 1054-ben jelent meg a Bika csillagképben / próbálom összerakni életünket édesanyámnak". A létezés fölfoghatat- lan tartományaira ráerősít az anyag hátborzongató tudománya, miszerint minden csepp vér hemoglobinjában lévő vas szupernóva-robbanás eredménye, vagyis van olyan részünk (szinte csak az van), amely a világegyetem történetét bírja.

Az ember pedig ott áll saját története középpontjában, s mire felismeri a méltóságát, úgy válik a részletek rabjává, hogy már nem akar tőlük szabadulni: „ha kinézek otthonom bármelyik ablakán / látom a kórházat ahol megszülettem / hajdanvolt házasságom albérletének fáit / a boldog versek tízemeletesét / a Szent Imre templom tornyát / tövében ott van porrá lett édesapám és édesanyám".

Ha már más nem is, a könyveink rólunk beszéljenek, édesanyám!

(Orpheusz Kiadó, Budapest, 2009)

109