Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 3. szám - Füzi László: Világok határán – ikerkönyv – (részlet egy készülő könyvből)

1956 után ismét bevezették az 500 m-es határsávot és a 15 km-es határövezetet, míg a kormány 2002/1969. (1. 28.) számú határozata meg nem szüntette a magyar-osztrák határhoz kapcsolódó határövezetet. Ennek ellentmond az, hogy bennünket 1969 után is rendszeresen igazoltattak a vonaton, máskülönben nem is lehetnének ilyen emlékeim, hiszen 1969-ben lettem soproni diák, onnét kezdve utaztam rendszeresen vonaton. (Az idézett részek dr. Zsiga Gyula könyvének a 25-26., 47. és az 59-60. oldalán találhatók, sajnos az említett „fogalmak" tartalmának módosulásait a könyv alapján már nem követhetem nyomon, ahogyan azt sem, hogy mikor, melyik terület kapcsán milyen engedélyekre volt szükség. Ezeket részletesen bemutatja Péhl Gabriella a Vasfiiggönyök című, 2002-ben megjelent munkájában.)

Mi tehát a „határövezetben" laktunk. Bármi is történt az időben előrehaladva, az igazolványainkat még a nyolcvanas években is ellenőrizték, már Győrtől. Egyes emlékezők szerint az övezeten belül lakók személyi igazolványába kettes számot pecsételtek, én erre nem emlékszem, mindig úgy gondoltam, hogy az állandó lakhelyet nézik meg benne.

A határzár történetének az eddig érintettet követő szakaszát Léka Gyula kutatásaira hivatkozva Oplatka András így foglalta össze: „A vasfüggönyt Magyarország nyugati és déli határán 1949-ben építették fel, majd az enyhülési politika jegyében 1955-56-ban lebontották. A forradalom leverése után, 1956 késő őszén mintegy 180 000 ember azért menekülhetett el, mert a magyar karhatalom a felkelés napjaiban szétesett, és a magyarosztrák határon a műszaki zár éppen ebben az időben nem állt fenn. Mivel a Szovjetunió által a hatalomba segített Kádár-kormánynak elemi érdeke volt, hogy tömegmenekülésre többé ne kerülhessen sor, 1957. március 2-án újra elrendelte a nyugati határ teljes lezárását. A magyar-osztrák határszakasz kora nyáron ismét bezárult, ráadásul úgy, hogy az akadályokat még tovább tökéletesítették, és ezek a munkák egészen 1963-ig elhúzódtak. A vasfüggöny nemcsak szögesdrót kerítésekből és buktatókból állt, hanem aknamezőkből

is. A számszerű adatok egymástól eltérnek, abban azonban megegyeznek, hogy a hosszában 300 kilométert meghaladó határon több mint egymillió érintésre robbanó taposóaknát telepítettek. Budapesten a Politikai Bizottság 1965. május 11-én inkább technikai, mint politikai okokból úgy döntött, hogy a határzárat modernizálják és az 'SZ-100' kóddal jelölt szovjet jelzőrendszert vezetik be. Ez az elektromos jelzőberendezés, amelyet 1970-ig több szakaszban építettek fel, taposóaknák nélkül is hatásosabb ellenőrzést biztosított. Az aknák felszedését 1971-ben fejezték be. Az új, két méternél magasabb szögesdrót kerítést egy másik, párhuzamos, sima drótból álló rendszerrel kötötték össze, s ez utóbbiban 24 voltos egyenáram keringett. Ez életveszélyt nem jelentett, de ha a drótok külső hatásra összeértek, vagy ezeket elvágták, akkor a berendezés az őrsöknél ezt jelezte, és megadta a határszektort is, ahol az incidens történt. Szökési kísérletnél jó esély volt arra, hogy a menekülőt - a korabeli szóhasználattal élve: a disszidálót - elfogják, mivel miután leküzdötte az akadályokat és riadóztatta az őrsöt, a vasfüggöny előterében még körülbelül két kilométert kellett megtennie, míg elérte a tényleges országhatárt. A jelzőrendszert további párhuzamos berendezések egészítették ki: kerítés az előtérben a vad távol tartására, egy út, ez tette lehetővé a motorizált őrsök gyors megjelenését, egy állandóan frissen gereblyézett sáv, amely a menekülők lábnyomait rögzítette, valamint a jelzőrendszer ellátására szolgáló elektromos vezetékek; helyenként ide is telepítettek jelzőeszközöket. A vasfüggöny ilyen módon körülbelül 20 méter széles volt. "(Oplatka András: Egy döntés története, Magyar határnyitás - 1989. szeptember 11. nulla óra, Budapest, 2008, 20-21. oldal)

21