Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Bereznai Zsuzsanna: Falurész, falurész-tudat, falurész-autonómia (Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII–XX. században)
Bárth János legújabb könyve, Az eleven székely tizes (2007) településtörténeti és társadalomnéprajzi alapfogalmak magyarázatát, szemléltetését tartalmazza jól áttekinthető rendszerbe foglalva, a rendelkezésre álló legteljesebb összehasonlító anyaggal egybevetve - ezért e tanulmánykötet a téma történeti-néprajzi alapvetésének tekinthető. A szerző a tanulmány bevezető soraiban ezt a kevéssé közismert történelmi fogalmat határozza meg. Mit neveznek a székelyek tízesnek az újkorban? „Az újkori székely tizes önigazgatási hagyománnyal és változó mértékű önállósággal rendelkező település- rész. Települési, társadalmi és önkormányzati egység. Lakossága lokális társadalmi, szomszédsági csoportot alkot, melynek tizes-tudata összeegyeztetődik több hasonló csoport falu-tudatával, város-tudatával." A székely falvak és városok a XVII-XVIII-XIX. században tízesekre tagolódtak, melyeknek lehettek különféle birtokai, állatai, eszközei, épületei, alkalmazottai, valamint pénzzel is rendelkezhettek. A XX. század elején ezeket a hajdani tízeseket többnyire már csak a földrajzi nevekben lehetett megtalálni. Kivételt képez ezzel szemben a csíki táj népe, ahol a tízesek tizesközbirtokossággá alakultak át. S a könyvben szereplő „eleven székely tizes” egyedül Csíkszentgyörgyön és Csíkbánkfalván érte meg a XXI. századot. A szerző a tizes szó helyesírásának magyarázatát is fontosnak tartja. A magyar helyesírási szabályzat ugyanis csak tízes szót ismer. Az itteni esetben azonban nem a tízes számot jelölő szóról van szó, hanem az egész Kárpát-medence magyarlakta tájain ismeretes, 'falurész, városrész' jelentésű tized szó tájnyelvi változatáról, mely rövid i-t kíván, s az írásos forrásokban is mindig így szerepel. A kötet szerzője egyedülálló összehasonlító vizsgálatot végez akkor, amikor a Kárpát-medence népei körében párhuzamba állítja a tízesnek nevezett székely településrész társait: az egri, a soproni és a bécsi fertályokat; a debreceni, a karcagi, a kecskeméti és a halasi tizedeket; valamint a mezőberényi gát (Tót gát, Nímet gát, Magyar gát) és a bihamagybajomi porong is a tizes szinonimája; a mezőségi Szék három önálló településrészét pedig utcaként emlegették az ott lakók. Az erdélyi szászok önállósággal rendelkező településrészeit Nachbarschaft, azaz „szomszédság" néven emlegették, s az erdélyi románok vecinätate névvel megjelölt „szomszédságai" szintén tizesszerű területi-társadalmi egységek voltak. A székely tízesek történetéről szóló fejezetben megismerkedhetünk e történelmi fogalom XVI-XVII. századi írott forrásanyagával: a helyi törvénykezés, a falutörvények között, a polgári peres ügyek anyagában a különféle földek birtoklása kapcsán. A XVIII-XIX. századból fennmaradt történeti szövegek és különböző említésszerű adatok már jelentős számban tudósítanak tízesekről: itt főleg történeti földrajzinév-gyűjtések és falujegyzőkönyvek állnak a kutatók rendelkezésére. A tízesek történelmi múltjának megítélésére vonatkozó korábbi kutatói nézetek összevetése sem alkalmas arra, hogy egyértelműen tisztázni lehessen: a tízesnek nevezett településrészek a honfoglalás kori hadszervezet maradványai-e, vagy pedig a különböző történelmi korszakok belső fejlődésű településrészei. A XIX. századi honismertető irodalomban és a történeti munkákban Benkő Károly, Orbán Balázs, Bartalis Ágost, Vámszer Géza és mások is kísérletet tettek a székely tízesek számbavételére és működésük ismertetésére, de fáradozásuk nyomán nem tisztázódott, sőt inkább bonyolódott a kép: közléseik tartalmában rengeteg ellentmondás rejlik. Bárth János új könyvében azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tízesek életének bemutatásával maga is hozzájáruljon a tízesekről alkotható szakirodalmi kép árnyalásához. Kutatómunkáját a már említett s a rendkívüli szerencse és következetes kutatómunka révén megtalált forrásokra alapozta, azaz a vizsgált tízesek saját irataira. Az írott forrásanyagot természetesen időnként néprajzi gyűjtőmunka segítségével felkutatott ismeretekkel értelmezi, magyarázza. Tehát a szerző „nem a tízesek források nélküli, ködbevésző régmúltjával, hanem a XVII-XX. századi működésük rendjével, sajátosságaival" foglalkozik. A kötetnek - tudománytörténeti jelentőségén túl - kétségkívül a legnagyobb érdeme az, hogy az olvasó az adatfeltárás és a feldolgozás folyamatát, módját mint módszertani példát a maga teljességében és részleteiben is nyomon követheti. A kutatás egész munkafolyamata elénk tárul, láthatjuk, milyen elméleti és gyakorlati problémák vetődtek fel időközben, s azokat hogyan oldotta meg a kutató. Tehát egy különleges, múltban és jelenben játszódó „nyomozás "-nak lehetünk tanúi: felfedezhetjük, hogy az egyes forrástípusok milyen titkokat rejtenek magukban, láthatjuk, hogy ezekből a több száz éves iratokból hogyan bontható ki a korabeli társadalom, egy közösség élete. Természetesen a tizesdokumentumokon kívül más adatfeltárások is segítették a kutatómunkát: a különféle levéltári és családi iratok kutatása, a néprajzi gyűjtőmunka, azaz interjúalanyokkal folytatott irányított beszélgetések. S itt most elérkeztünk egy nagyon lényeges ponthoz: a feltárt adatok térbeli ábrázolásához, a térképek szerkesztéséhez. Ha Bárth Jánost a sors keze történetesen nem a néprajztudomány felé irányítja, minden bizonnyal kartográfus vált volna belőle. Természetesen egyetemi hallgatóként nagy hatással 104
