Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Bereznai Zsuzsanna: Falurész, falurész-tudat, falurész-autonómia (Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII–XX. században)
volt rá professzora, Barabás Jenő tanár úr, akinek többek között a néprajztudományban alkalmazott kartográfiai módszer hazai elméleti alapvetése is köszönhető. Tehát már a kutatások kezdetén nyilvánvalóvá vált Bárth János számára az, hogy ha bizonyos jelenségek térbeli rendjét ábrázolni akarja, akkor részletes és pontos kül- és belterületi térképekre van szüksége. A belterületi térképeken ábrázolnia kell a nemzetségi rend szerint települt családok házcsoportjait, a családnévvel jelzett házfüzérek, a tízesek, valamint a közösség életterének fontos pontjait: a kápolnákat, a temetőket, a kereszteket, a hidakat, a kutakat, a malmokat és egyebeket. A külterület is szervesen kapcsolódik a közösség életéhez, például a közbirtokossági erdők, legelők révén, s fontos szerepe van a patakoknak, az utaknak, az esztenáknak, azaz a havasi juhakolból és a tejfeldolgozást szolgáló épületből, valamint a pásztorkunyhóból álló épületegyüttesnek is. Tehát a kutatómunka izgalmát jelentősen fokozta az, hogy a vizsgált két településről nem álltak rendelkezésre megfelelő térképek. Egy 1975 táján készült, román nyelvű, többször átfirkált és mégis hiányos térképből kellett kikövetkeztetni patakok folyását, a telkek határait, az épületeket és a házszámokat. Majd Janzsó Marianna grafikus többhetes munkával megszerkesztett egy alaptérképet, melyről azonban még sok adat hiányzott - ezért a hiányokat is pótolni kellett, az adatok ellenőrzése után a helyesbítéseket át kellett vezetni. így tehát másfél éves munka során elkészült Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva egybefüggő házszámos alaptérképe. Ez a kartográfiai munka volt az alapja annak, hogy e két település tízeseit el lehessen helyezni térben és időben: a „tényleges" tízeseket és a „szóvirág- tízeseket" egyaránt. Ugyanis a forrásokban gyakran feltűnnek olyan helynévjellegű vagy helyi társadalmi csoportra utaló nevek, melyek tízesneveknek tűnnek, mivel a tizes, tize szócska szerepel bennük. Ezek azonban általában „szóvirág-tízesek": nincs meg bennük az a funkcionális tartalom, mely a tízesek sajátja. Ezek a kérdőjelek rendre tisztázódnak a tanulmányban. A tanulmánykötetben a szerző bemutatja a tízesek helyét Csíkszentgyörgy és Csíkbánkfalva társadalmi szerkezetében, a tízest magát mint helyi közösségi szerveződést, a tizes megjelenési formáit, vezetőit, a tizes belső kapcsolatrendszerét, az egymáshoz való viszonyukat, együttműködésüket, az állami hatóságokhoz és az egyházhoz való viszonyulásukat. A tízesek belső életének rajza szemléletes, jól áttekinthető rendszerben tárul az olvasó elé. A közösség életét, működését a maga teljességében és rendjében feltáró fejezetekből ismerhetjük meg: a mindennapi életet, a munkákat, valamint a közösség szakrális életének rendjét. A különböző kisebb és nagyobb kérdéskörök alapos elemzése során számos olyan társadalmi jelenség magyarázata is sorra kerül, melyek szaktudományos különlegességnek tekinthetők, de mindenképpen érdekes bepillantást nyújtanak a múltba, a tizes közösségek tagjainak mentalitását, sajátos gondolkodásmódját szemléltetve. A rendtartó tizes fejezetben a közösségi élet rendjét veszi számba a szerző. A tízesek fennmaradásának fontos feltételei a különféle közmunkák, melyek alapvető funkciókat látnak el - ilyen feladatok például a kaszálók kerítéseinek javítása, a hídjavítások, a legeltetés számára tilalmas területek határának sáncolása, a templom és az iskola építéséhez és fenntartásához kapcsolódó munkák, a temető kerítésének javítása s a téli jégvágás és hóhányás, a borvízforrások, azaz a természetes ásványvizek felügyelete, az aszalás, azaz a fák kiszárítása oly módon, hogy a fa tövét fejszével körbevágják, a gyors kiszáradás érdekében. A rendbontókat a közösség büntetésben részesítette. Az ilyen alkalmakkor szokásos büntetés volt például a fricskázás, azaz az orrpöckölés, valamint a különféle bírságok, pénzbüntetések. A tizesbeli népi jog nem használja a bűn és a vétek kifejezést. A tolvaj, a kártevő, a bajt okozó, a szabályok ellen vétő személy a tízesjegyzőkönyvek szóhasználata szerint hibázott, hibájáért vonta felelősségre a közösség. Ha azonban a vétkes nyilvánosan megbánta tettét, annál csak az olvasható, hogy megbékélt a tízessel. Érdekes helyi társadalmi jelenségnek tekinthető a kötelező húsvétel szokása, azaz a tízesbika húsának kötelező megvétele - mely a tízesfegyelem próbája volt. A XIX. század második felében és a XX. század első felében Csíkszetgyörgyön és Csíkbánkfalván bevett szokásnak tekintették azt, hogy az elöregedett, hasznavehetetlen vagy a „meghamisodott", kezelhetetlen tizesbikát vagy eladták idegenben, vagy pedig a közösség „megüttette", és a közösség valamennyi tagját kötelezte arra, hogy annak húsából bizonyos mennyiséget - körülbelül két fontnyit - megvásároljanak. Nem volt szerepe annak, hogy a közösség tagja éppen szereti-e a bikahúst, vagy akar-e bikahúst enni. Itt a közösség érdeke volt az elsődleges: a „régi" bika már nem töltötte be szerepét, a tízesnek új bika kellett, melynek árát a régi bika húsának eladásával tudták előteremteni. S mindez a liberalizmus, a kor divatos eszméjének uralma idején történt... A kötetben megjelenített s a napjaink embere számára már csak történelmi-néprajzi kuriózumnak számító jelenségek kapcsán az a legmeglepőbb, hogy e két erdélyi falu nyolc tízese, azaz a társadalmi 105
