Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Hász Róbert: Júliával az út
Az aszfaltútról egy terméskőből kirakott járda indult a nagy ház irányába. A járdát leszámítva ritkás kaviccsal beszórt, vörös föld terült szét mindenütt. A járda megkerülte az épületet, és elfordult a sarok mögött. Követtem a járdát, és a ház túloldalára érve tárult elém a birtoknak az a része, amire a fotókról is emlékeztem. A kőkerítés ott zárta körbe a birtokot, negyven-ötven lépésnyire tőlem, középen a V alakú kilátóval. Onnét, ahol álltam, az ég alja, a fehérbe hajló távoli horizont látszott a fal hiányzó darabján keresztül. Vonzott magához a V alakú nyílás, akár egy óriási kulcslyuk, ami arra csábít, hogy belessünk rajta. Megálltam a nagy olajfa árnyékában, a fából készült kerti pad és asztal mellett, alig néhány lépésnyire a faltól, s kinéztem a nyíláson. A fényképről már ismert sziklás öböl látványa tárult elém, egy előreugró szirtfokkal, melynek túloldalára Őszi bácsi a görög vitézeket képzelte a jóelőbb. A víz az öbölben nem kék volt, inkább zöld. Tompán zöld a nyugati hegyormok mögé lassan alábukó nap fényében, és csupán az öböl fokán túl, a nyílt tenger tükre őrzött még valamit a délutáni kékségéből. A kutya újbóli csaholása arra késztetett, hogy hátraforduljak. A fehér ház elülső oldalát oszlopos tornác díszítette. Három rövid lépcsőfok vezetett föl rá. A tornácon, két fehér oszlop között állt Őszi bácsi. Szalmakalapban, rövidnadrágban, hátratett kézzel. Engem figyelt. Az oszlopok kőtestére piros futórózsák támaszkodtak. A legalsó lépcsőfokon a sárga kutya feküdt. Kiöltött nyelvvel lihegett a hőségben. O is engem bámult. Olyan megkapóan giccses, ugyanakkor modorosságában is bájos és ártatlan képet festettek ők ketten, mögöttük a fehér házzal, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Őszi bácsi megmozdult, és elindult felém. A kutya követte.- Hermésztől ne félj, csak egy labrador, házőrzőnek sem jó. Annyiban veszélyes csupán, hogy halálra nyalogatná a tolvajokat. Mintha igazolni akarná a gazdája szavait, Hermész megnyalta a cipőm fejét.- Elég legyen, Hermész! - szólt rá Őszi bácsi, mire a kutya ránézett, mintha ellenőrizné, jól hallotta-e, aztán megfordult és lehajtott fejjel eloldalgott a mellék- épület irányába.- Gyere, biztosan fáradt vagy. A hátizsákodat már bevittem a házba. Fölballagtam a tornácra, közben megcsapta orromat a futórózsák édeskés illata. A tornác faborításán megnyikordultak lépteink. A főbejárat mellett, jobboldalt, modern fémvázas kerti asztal állt, három székkel. Rajta váza, fehér, porcelán. A vázából néhány szál friss rózsa emelte magasba a fejét. Tálcán üvegkancsó, benne víz vagy limonádé, a felszínén citromkarikák, a kancsó körül leborított poharak. Őszi bácsi az asztalka felé intett.- Ha frissítőre vágysz, szolgáld ki magad! Szomjas voltam, töltöttem egy pohárral az italból. Limonádé volt, hűvös, de nem túl hideg, kicsit édeskés, kicsit savanykás, amilyennek lennie kell. Aztán bementem utána a hallba. A hall üres volt. Óriási, tágas, üres terem. És csupasz falak. Fehérre mázolt, csupasz falak. Egyetlenegy képet leszámítva, amely a bejárattól balra volt kiakasztva a fehér falra. Hajó volt rajta, meg tenger, homokos part, pálmafák. 21
